Kedves Viktor!

Úgy látom regnálásod eddigi időszaka alatt tényleg korszakalkotó dolgokat tettél.
Lassan, de biztosan elbontasz minden féket és ellensúlyt ami gátolhat,
minden helyen végre a neked tetsző emberek ülnek, akik szellemiségedet,
harciasságodat és tettrekészségedet bátran és hezitálás nélkül ültetik át a mindennapjainkba.
Vannak elegen akik ezért kritizálnak és akadnak szép számmal akik veled örülnek ebben a páratlan sikerszériában.

Én azonban egy sokkal egyszerűbb dologra szeretném felhívni a figyelmedet,
mert úgy látom ebben még hiba van.

Egyrészt teljesen igazad van.
Az embereket sokkal könnyebb apró -lehetőség szerint- egymás elleni, érzelmi alapú társadalmi csatákba belevinni. Valóban nincs is szükség rá, hogy minden részletet értsenek, elég ha azt tudják amit szerinted tudniuk kell. Felesleges olyan magasztos és tőlünk nyugatabbra még elfogadott -de igen összetett- dolgokkal megzavarni, mint az állam és az egyén kapcsolata, az egyetemes alapjogok vagy akár a politikusok felelősségre vonása.
Igazad van, hiszen az ilyen és hasonló fogalmak csak megzavarják és gondolkodásra késztetik őket. Számukra sokkal érthetőbb, ha csak jelképekkel hadakozol ideológiák helyett. Ráadásul így arra is kicsi az esély, hogy esetleg olyan torz kép alakuljon ki bennük, hogy nem értük dolgozol.

Azonban vannak dolgok, amikről bármilyen szépeket is mondtok, nem az alapján fognak tudomást szerezni. Lehet például sikerekről beszélni az adósságcsökkentés/átvállalás a munkanélküliség, esetleg a bérek és vásárlóértékük alakulásáról. Azonban ezek olyan dolgok, amikkel nem általad fognak szembesülni.
Éppen ezért, ezeket érdemesebb lenne mindenki számára megnyugtató módon rendezni, reformálni ha úgy tetszik.

Ugyanis az emberek olyanok, hogy a vélt vagy valós sérelmeikért azon a szinten és azokkal a lehetőségekkel fognak elégtételt venni, amelyeket nekik meghagysz.
Így aztán hiába igyekszel rájuk szabni a jogaikat, hiába a sok-sok siker, ügyesen megfogalmazott beszédek és informálni szándékozó weboldal,plakát és füzetke.
Sajnos a ma is igaz a mondás: "Festett süteménnyel nem lehet jóllakni."

És bizony ez a probléma időről-időre ismét előkerül...
főleg ha valaki a múltat építgeti szorgosan a jövő helyett...

Ma reggel, miközben a szokásos cigire gyújtottam rá -útban a munkahely felé- , véletlenül megakadt a szemem a doboz hátulján. Ahol ugye az elrettentő példákat szokták sorolni, miért is veszélyes dohányozni.

A mai dobozon ez állt:
"A dohányzás lassíthatja a vér áramlását és impotenciát okozhat!"

Önkéntelenül is elmosolyodtam... az jutott eszembe, hogy az intenzív szex szívrohamot, a túlzott vízfogyasztás pedig halált okozhat. Mégsem riogat velük minket (még) senki!
Első blikkre az abszolút káros dolgok mellett, a hatásokban leginkább az arányok számítanak... millió és egy dolog lehet valamilyen hatással ránk, mégis sokszor az dönt mennyire esünk túlzásba velük kapcsolatban.

Aztán egy komolyabb dolog jutott eszembe.

Mostanság mindenki önmegvalósít, meg célokat, terveket ácsol és köti magát hozzájuk, miközben ezer csövön ömlik az "ige"... "az vagy amit gondolsz", "vonzás törvénye", "gondolkodj pozitívan", "fókuszálj a vágyaidra a nehézségek helyett".

Tegyük fel -a legyek étkezési szokásának analógiáját felhasználva-, hogy mindez valóban így van.

És aztán nézzünk körbe!

"Ne dohányozz, mert...!" "Ne szemetelj, mert...!" "Ne szegd meg a szabályokat, mert...!" Félj, mert a híradóban minden este megnézheted milyen egy rémes hely a világ! Nézd csak mások -akiket nem tudunk, de leginkább nem is akarunk megérteni- miként ártanak, bántanak, kihasználnak ártatlanokat... nap mint nap!

Ha igaz, hogy gondolatainkkal teremtjük meg a szűkebb környezetünket, másokéval együtt pedig a világunkat... nos akkor gond van...
Akkor a sok tiltás, riogatás és figyelmeztetés pont az ellen dolgozik amit áhítunk...
Hiszen, ha igaz ha nem, a veszélyek észrevétlenül is a gondolatainkban vannak, cipeljük őket és befolyásolnak minket...
A gond nem a világban, nem a táblákban és nem is a figyelmeztetésekben van... hanem bennünk.
Minden szabályt valami ellen alkottunk, azzal a céllal, hogy ne kelljen felelősséget, közösséget vállalnunk.
Azért, hogy keretet feszítsen önmagunk és "nemakarom" dolgok közé... de a keretek, tiltások, riogatások már túlnőttek, önmagukat és a rajtuk élősködőket táplálják. Bennünket pedig akadályoznak és elválasztanak egymástól.

Vannak országok, pártok, csoportok és egyének... mások.
Olyanok, akikben ott vannak azok a hibák amik bennünk -hitünk szerint- biztosan nincsenek...
vagy csak kényelmesebb nem tudni róluk... mert akkor felelősségünk sincs...látszólag...

Ilyesmiket hogy,
Index:

Akkor összefoglalva, van egy párt, amely előkészíti saját bukását, mindezt idegen diplomatákkal megbeszélve.
Ám előtte, még a saját "nemezise" malmára hajtja a vizet, egy olyan kérdésben, ami végső soron a mi SZABADSÁGunkat korlátozná.

Nos, szerintem ennyit is a pártokról.
De a híreket attól még érdemes elolvasni...

Tudjátok, amikor a szolgáltató megkérdez elégedett voltam-e a VÁSÁROLT termékkel/szolgáltatással. Jó dolog a szolgáltatónak, mert tudja mire van igény. A vásárlónak is jó, mert úgy érzi fontos a véleménye, esetleg úgy gondolhatja, ő is alakítója az eseményeknek.

Sok dolog van, ami rám (IS) tartozik, mégsem kérdezett meg senki, hogy vajon akarom-e. Engem nem kérdeztek meg, hogy akarok-e stadionokat sok-sok milliárdért vagy érdemes-e szintén milliárdokat áldozni a "Puskás"ba és "nemzeti"be tekert fociakadémiára a Viktor haverjának. Azt sem kérdezték, hogy szerintem igazságos-e minden földtulajdont -amit csak lehet- a Simicskáéknak felvásárolni, hogy utána -talán majd jövőre- sokkal drágábban eladhassák külföldieknek. Arról sem kérdeztek milyen alaptörvények szerint szeretnék élni és arról sem, hogy az elhibázott politikájuk árát milyen adókkal szeretném(?) megfizetni.
Ennek ellenére, ma azt olvastam, hogy ők mégis tudják! Azt mondták fegyelmezetten elfogadtam minden egyes hazugságukat, az összes lopásukat, arcátlanságukat, arroganciájukat. Sőt, még egyet is értek velük!!!

Ha kérdeznek, elmondtam volna, hogy egy olyan országot szeretnék élni, ahol először is MEGKÉRDEZNEK.
Nem hülyeségeket, nem egyoldalúan és főleg nem feleslegesen.
Elmondtam volna, hogy néhány értelmetlen népszavazás árából (szinte csak ilyenek voltak idáig), szerintem olyan rendszer is épülhetne, amivel akár naponta elmondhatjuk ha bajunk van. És mindezt nem csak akkor, ha az ő céljaiknak is éppen megfelel! Hogy a mostaniak fizetésének a befagyasztásából rengeteg hasznos/SZÜKSÉGES dolgot lehetne fejleszteni. Elmondtam volna, hogy az OKTATÁS mindent pénzt megér, illetve hogy ennek az ára kijöhetne a teljesen felesleges és irreális egyház-támogatásból. Hogy az EGÉSZSÉGÜGY az nem csak egy tétel amire sok pénz kell, hanem azért fontos, hogy minőségi életet tudjunk élni! De legalábbis ilyen válságos időkben, ezerszer fontosabb mint újrarajzolni pár teret!

Hogy ebben az országban már mindenkinek tele a töke az álságos és hamis indokokkal, lopással, a nyerészkedéssel és azzal hogy mindegyik a képünkbe hazudik! Hogy ideje lenne nem csak a lecsúszott ingyenélőket visszavezetni a "munka világába", de ugyanígy tenni a rajtunk megtollasodott ingyenélőkkel is! Hogy felháborító amikor egy képviselő NEM HAJLANDÓ válaszolni sem egy feltett kérdésre! Hogy már nem lep meg ha képünkbe hazudnak reggel, majd délutánra ez már ki is derül! Ráadásul ahogy telnek a napok, csak egyre több a fel nem tett kérdés, amelyekre VÁLASZOLNI akarok!

Azt is elmondtam volna, hogy szerintem helyettük VAN JOBB megoldás!
Hogy az egész pártrendszer csak őket szolgálja és nem minket. Hogy nincs még egy munkahely ahol a dolgozók döntik el, hogy mennyit és mennyiért akarnak dolgozni, hogy kik alkalmasak egy pozícióra és kik nem.

Azért nincs, mert nem működne. Nem is működik!

Hogy nekem kevés, ha 4 évente megkérdeznek "Ki legyen KÖZÜLÜNK az Urad a következő időszakra?"
Elmondtam volna, hogy ne kezeljenek TÖBBÉ minket butának, gyengének és tehetetlennek. Mert egyrészt NEM IGAZ, másrészt akkor mi sem fogunk úgy viselkedni...
Hogy egy kormánynak szerintem az a feladata, hogy alternatívákat, megoldási javaslatokat (többet is!) dolgozzon ki és magyarázza is el! Aztán pedig MI döntsük el, melyiket választjuk!

Mert mi élünk majd benne és mi fogjuk kifizetni is.

És végül azt is elmondanám, hogy ma már ezt mind megtehetjük.
Minden eszköz itt van hozzá, csak neki kell fogni, mindenkinek a saját feladatához.
Nekik hogy elmenjenek végre, nekünk pedig segítenünk kell ebben.

Ha van rá 1 napunk, nekünk KÖZÖSEN, akkor neki is foghatunk...

A gyors helyzetelemzés után, szerintem érdemes sorra venni mi mindent tett a "szabadságharcos" "nem leszünk gyarmat" kormányunk a kialakult állapotok ellen, esetleg értünk.

Először is, a helyzetértékelésük, bár csak nyomokban kivehetően, de azért mutat némi hasonlóságot az első rész következtetéseivel. Gondoljunk csak a Selmeci-féle lesből támadó spekulánsokra, vagy a folyamatos harci retorikára.

Az EU(/IMF) pedig látszólag minket igyekszik védeni magunktól, ugyanakkor hatalmához mérten mégis erőtlennek tűnik. Ennek legékesszólóbb jele, h csak és kizárólag Viktorral ill. az éppen aktuálisan kiküldött "szakértőinkkel" tárgyal, olykor levelez... fura, nem?

A kormány munkája persze messze nem mindenben ilyen döcögős, üldögélős.
Leginkább akkor nem, ha a magyar belpolitikai viszonyokat kell "rendbe tenni".
A Médiatörvény,  Az Alaptörvény, az Igazságszolgáltatás reformja, a Választási Törvény, az Oktatási Törvény, az Adórendszer reformja, a korengedmények.
Azért furcsa mód, akadt pár érdekes kivétel is.
Csakúgy mint a külügyi fronton, ahol a komolyabb megfontolás és a meghatalmazás hiánya gátolta a gyors beavatkozást.

Hát nem fura, h az egyes esetekben oly gyors és tettre kész csapat, máskor milyen tehetetlen? Mondjon bárki bármit, számomra nehéz elhinni például, h hónapokig kell (majd) bizottságosdit játszani egy ügynöktörvény körül, amikor egy alkotmányt hetek alatt összedobnak.

Összességében azért szerintem látszik, h milyen "sokat" is tettek értünk (bölcsőde/óvoda, magánnyugdíj ). A legtöbbet jobbára azért, h minél tovább és minél gazdagabban a helyükön maradhassanak, ugyanakkor Magyarország megítélése (mind társadalmi, mind gazdasági szempontból) finoman szólva is tépázott lett, mi pedig (egészen nyugodtan kijelentem) CSAK veszítettünk rajtuk.

Mielőtt rám fogná bárki is, h milyen elfogult és egyoldalú vagyok, egyetlen apróságot azért még leírnék. Mégpedig azt, h a fent felsorolt dolgokat ŐK csinálták, maguktól, azzal a bizonyos 2/3-os "nemzeti felhatalmazással". És bár 1-2 intézkedést még lehet magyarázni az előző kormányok által hátrahagyott örökséggel, vagy a válsággal, de egészében szemlélve világos, h ez álságos és hazug magyarázat. (És igen, a többiek sem jobbak, de nekik jelenleg szavuk sincs)

Folyt. köv.

Nem is tudom egészen hogyan fogjak hozzá. Tegnap még nyugodtan megírhattam miért is nem találunk egymásra, azonban mára kiderült, h ez édes kevés. Sokkal gyorsabban robogunk a szakadék felé, miközben az ország nagy része a kilátásban gyönyörködik. Ezért megpróbálom körbeírni h mennyire mély is a szakadék, ésh mennyire gyorsan robogunk felé.

Lássuk a tényeket:
Magyar pénzrendszer 95%-a idegen kézben van.
Magyarország össztermelésének 75%-a szintén idegen (vagy részben idegen) kézben van.

Ez pedig MINDENKIT érint. Ezért van az, h a bérek már régen nincsenek összhangban a megtermelt javakkal.
Béremelkedés: 1990-2011 8-10%
Termelés növekedés: 1990-2011 ágazatonként változó, 50-60-70%!!
Forrás

A kettő közötti különbség a tulajdonosokhoz vándorol.
Ez a különbség (4 tagú családra számolva) 11.2 millió Ft/család!!!

Hogy ez ne legyen ennyire szembetűnő (jól élünk!), a bankrendszer csupa szívjóságból ad ellenben hitelt!
Mekkora buli, h a ki nem fizetett bérek helyett vehetünk fel hitelt, ami szintén "nekik" kamatozik.

És akkor még szó sem esett a magyar államadósságról. Erről 2 dolgot kell tudni:
Először is, ha hinni lehet ennek, valamiért a nyakunkon maradt.
Másrészt, nem is nagyon fogy!

Ha mindez nem lenne elég, ott van még a mesterségesen magas kamaton tartott magyar állampapír (amit ugye külföldiek vesznek és nekik is kamatozik). És mint tucatszor elmondták nekünk, ebből akarják finanszírozni az országot. Szerintem látható h nem finanszírozni, hanem kivéreztetni...

Ebben vagyunk most. Nem most kezdődött (nem is ezek kezdték), azonban lassan "célegyenesbe" érünk.

Folyt. köv.

Az. Lehet csak én olvasok mostanság szélsőségesebb írásokat, azonban úgy tűnik erősödik a morgás. Abban elég következetes volt az elmúlt több mint 22 évben az ország aktuális vezetése, h MINDIG legyen okunk rá. Azonban olybá tűnik, mintha az okok is felszaporodtak volna az idő múlásával.
Gondoltam futok is egy kört, megnézni kik és miért morognak.
Mondanám, h a középponttól akartam haladni az egyre szélsőségesebb oldalak felé... azonban itt ért az első pofon.
Nincs középpont!
A dolog úgy áll, h ma Magyarországon nincs olyan szervezet, médium, weboldal, BÁRMI amire/akikre azt lehetne mondani, h objektíven, tárgyilagosan karolnak fel és tálalnak témákat. Úgy is mondhatnám, h mindenki a magáét fújja.

Vannak persze ehhez az "elméleti" középponthoz közelebbi társulások (minden tiszteletem az övék), azonban ők is csak a hozzájuk közel állókat tudják megszólítani. Sokszor a nagy zsivajban még ők sem nagyon hallják egymást.
Mindez kissé kontrasztosnak tűnik akkor, amikor látszólag "mindenki" a megosztottság ellen harcol (néha úgy mondják h a "nemzet egységéért"), nem?

Pedig a dolog valójában sokkal-sokkal egyszerűbb, mint amilyennek látszik.
Például:
Ki szeretné ha felelős(!), az ország érdekeit(!) és annak lakóit(!) szem előtt tartó államférfiak (és nők természetesen) munkálkodnának a haza üdvéért?

Gondolom ebben nincs vita. Nagyon nem is lehet. Felnőtt, értelmes ember szerintem nem kívánhat ezektől nagyon eltérő dolgokat. Lehet persze más tulajdonságokat kiemelni, de példának szerintem megfelel.

No és szerintetek kik azok (HA vannak ilyenek)?

Hoppá! Azt hiszem eddig tartott az egyetértés... na de miért is?
Gondolom, mert egyik-másik ismert politikus szerintetek nem felel meg a fenti elvárásoknak.
Jobbára azért, mert lop/csal/hazudik/őrült/szélsőséges/hazaáruló/báb/<tetszőleges negatív tulajdonság>.

Mint említettem, ma nincsen objektív "középpont", helyette vannak a tényeket többé-kevésbé rugalmasan kezelő "hírtolmácsok". Gondolom erre a legtöbben legyintenek "Persze ezt eddig is tudtam. Ott van például az XXXX, az egy szemét, egy szava sem igaz, nem is olvasom..."
Milyen KÁR, h nem teszitek! Komolyan.
Hiszen amikor minden "hírtolmács" a saját csapatát erősíti, egyértelmű h olyan kapaszkodókat keres a tények között, amik őt igazolják.

Mivel az lenne a jó ha ezeket az "apróságokat" mindenki maga fedezné fel a mindennapokban, álljon itt egy banális álhír. Előre is elnézést kérek a sarkított és természetesen kitalált példáért.

"Lopáson érték az iskolás fiút"
Ma reggel, a biztonságiak állították meg K. István középiskolai tanulót a Körte utcai CBA bolt kasszájánál. A tüzetesebb vizsgálat kiderítette, h 3 db Túró Rudival károsította meg az élelmiszer boltot. Miután tettére fény derült, a pillanatnyi zűrzavart kihasználva a színhelyről elmenekült. A délutáni órákban a Rendőrség végül otthonából a vonakodó családtagokkal együtt előállította és büntető feljelentést tett.

"Orkcsaládot fogott a süncsapat"
A reggeli tumultust kihasználva, Kanalas Pityu (a helyiek így ismerik) bizonyíthatóan ellopott 3db Túró Rudit a CBA magyar üzletlánc Körte utcai boltjából. A kassza felé igyekvő orkot a biztonságiak próbálták feltartóztatni, azonban, azok bénázását és a reggeli tömeget kihasználva végül a boltból sikeresen eliszkolt. Szerencsére sünjeink megbirkóztak a nagy feladattal és délutánra nagy nehezen csak előkerítették 8 rokona társaságában az éhenkórászt. Talán nem meglepő, de a család több tagja is büntetett előéletű.

"Újabb rendőri túlkapás a kisebbség ellen"
A célpont ezúttal a roma származású K. István volt. Iskola előtt bement reggelit venni a Körte utcai CBA boltba, Budapesten. Azonban a kasszánál -több vásárló szeme láttára- nyíltan sértegetni kezdték a boltban dolgozó biztonságiak, miután kiderült még sincs nála elegendő pénz a reggelinek szánt 3 db Túró Rudira. Ezt látva, néhány vásárló szóváltásba keveredett a biztonságiakkal. A zűrzavarban az ijedt fiatal végül elfutott a helyszínről. Szomorú történetünk azonban még nem ért véget, ugyanis a biztonságiak rágalmazása alapján, végül a délutáni órákban rendőrség otthonában felkutatta, majd a tiltakozó rokonokkal együtt a közeli őrsre beszállította a rémült fiatalt. Ahol a büntető feljelentés elkészültéig elzárva tartották őket.

Külön-külön elég egyértelműnek tűnnek, de sok részlet csak akkor kerül elő ha mindegyiket elolvassuk.
És ez csak egy sima álhír egy "feltételezhető" bolti lopásról, hiszen még csak az sem biztos h lopott!

Sajnos, bár a példa teljesen kitalált, a felvázolt módszer(ek) nagyon is mindennaposak!
Minden egyes nap, szinte minden hírt így tálalnak azok, akik közül senki sem akar "megosztani"... fura, nem?

Zárszónak talán annyit, h annak idején már Petőfiék is rájöttek (h nem a Sláger/Danubius/Klub rádiókért, hanem) a SAJTÓSZABADSÁGÉRT érdemes harcolni!
Mert az nem csak azt jelenti h bármit kimondhatok! Hanem azt is, h senki sem áll mögöttem h megmondja kinek a pártját és ki ellen kell fognom... ill. h mit kell gondolnom a világról!
Amíg ez nincs, addig vagy sokkal többet kell olvasnunk h kiderüljön mi is az igazság, vagy akarhatnánk 1 objektív médiát ahol nem akarnak bemagyarázni semmit.
Az első igen fárasztó, főleg naponta. A második csak egyszer az.

Bevallom engem is magával ragadtak az elmúlt hetek eseményei.
Hosszas vívódás és harcok árán, csak sikerült társadalmi nyomásra kideríteni h a fekete az bizony nem fehér.
Bravó! Kellett hozzá majd' 1200 oldalnyi kínos egyensúlyozás, egymásnak olykor ellentmondó kormánypárti bejelentések. Meg a végén némi sértődöttség Pali bá' oldaláról, az önkritika és az őszinteség szikrája nélkül. De ez már lerágott csont, igazából erről is szól ez a bejegyzés.
Pontosabban, h mit is kezdjünk frissen felfedezett erőnkkel és lényeglátásunkkal.
Sosem volt még ennyire aktuális! Lehet ugyan vitatkozni azon, h mekkora horderejű kérdés is volt a plágiumbotrány, azonban -szerintem- évek óta nem volt példa rá, h ilyen mértékű egyetértés AKÁRMILYEN témában is kialakult volna idehaza. Ez bizony minden szereplőt váratlanul ért, pedig ha jobban belegondolunk teljesen világos miért...

Először is, itt nem valami megfoghatatlan és kusza, törvényekbe és jogszabályokba bújtatott lopás volt. Az ügy kirobbanásának pillanatában teljesen egyértelmű volt h miről van szó. Ezen nem segít a "spin-doctor", a kommunikációs fortély...sőt a csalárd hazudozás sem. Ezzel a történettel kapcsolatban hazánk bármely szegletének lakója rögtön állást tud foglalni. Bár társadalmunk nem minden szegletében szembetűnő, de a kapott reakciók alapján mégis mi vagyunk többségben, akik szerint a lopás bűn.
Tehát egyértelmű és az értékrendünkkel ütközik. Ennyi a titka. :)

Mielőtt azonban elégedetten hátradőlnénk, érdemes végigvenni a szereplők főbb reakcióit.
Ha nem is jellemrajzot, de azért némi segítséget kaphatunk amivel jópár dolog a helyére kerülhet.

Első reakciónak álljon itt a "Bulvárkacsa", akarom mondani Sz. Péter.
Csak h érthetőbb legyen. Adva van egy ügy, amiről ők mindent tudnak, mi pedig még csak ismerkedünk vele. Ehhez képest a kormány ELSŐ reakciója a hazugság volt. Lehet ezt magyarázni, de szerintem értelmetlen. Főleg annak fényében, h ez az idő múlásával csak árnyalt csúsztatásokká és sértődött támadásokká "fejlődött".
Pali bá' se nagyon vette fel a fonalat, pedig ha valaki, hát ő az első pillanattól kezdve tudott az egészről.
Aztán persze az említett csúsztatások.
A legjellemzőbbet maga Viktor tálalta, több helyen is.
Annyi volt a lényege, h ő nem tehet semmit / nincs felelőssége (!), hiszen az Alaptörvény (!!) szerint a K.E. sérthetetlen (!!).
A felkiáltójelek nélkül ez egy igaznak tűnő állítás, de több okból sem az.
Először is, Ő verte keresztül mindenkin h S.P. legyen.
Az Alaptörvényt is furcsa mód Ő és pajtásai írták, saját szájízük szerint, senkit a közelbe sem engedve, mindezt otthon, a vacsi mellett a kormányzati iPad-en.
A K.E. sérthetetlen? Megnéztem, bizony benne van. Az oké, h valakit hivatalánál fogva ESETLEG nehezebb felelősségre vonni, na de hogy tettétől függetlenül sérthetetlen? Erre nincs magyarázat, csak ha valaki eleve arra készül h éljen vele. Kontrasztként álljon itt az az apróság, h nekünk mezei állampolgároknak szavunk sem lehet, szintén az alaptörvény szerint. Helyesebben lehet, ha nem költségvetési, ill. személyi kérdéseket teszünk fel (Az Állam 8. cikk (3) a/c/e/f/g/j) Az Alaptörvény.

Való igaz, volt ugyan pár renitenskedő egyén kormányoldalon, akik képesek voltak a hivatalos hazugságtengerből legalább derékig kiúszni, de őket majd biztosan helyreteszi a pártgépezet.

Összességében elmondható, h itt volt egy az állam működésétől kissé távol eső, az egyértelmű erkölcsi tartalom nélkül igazából lényegtelen kérdés, azonban a kormányzati reakció eléggé egyértelmű és egysíkú volt. Profánul mondva, végig hazudták az egészet.

Egy ilyen helyzet után azt hinnénk, elindul végre a hasonló, de sokkal inkább húsbavágó igaztalanságok felderítése. És itt a lényeg. SENKI sem kezdett hozzá.
Helyette kaptunk
"Áder vagy Kövér legyen, esetleg a Krisztina?"
"Hol van Gyurcsány dolgozata?"
Mindkettő pontosan azért került elő, h ESZÜNKBE SE JUSSON frissen visszaszerzett erkölcsünket ellenük használni.

"Áder vagy Kövér legyen, esetleg a Krisztina?"
Amíg azon vitatkozunk melyik jelölt mennyire NEM jó, eszünkbe sem jut h akár MI is eldönthetnénk h kit akarunk!
Arról nem beszélve, h mi magyarok jó érzékkel mindig valami ellen hadakozunk. Negatív tulajdonságból pedig nincs hiány a jelöltekben... nesze neked gumicsont. Amíg pedig vitatkozunk h melyik legyen, ráununk és csendben el is hisszük h közülük KELL választani, pedig nem.

"Hol van Gyurcsány dolgozata?" Szintén alap félrevezetés, bűvésztrükk. Külön csel benne, h maga Gyurcsány kapta fel a témát! Ezzel is jelezve, h vannak dolgok amikben a pártok eléggé egyetértenek... Ragadj ki, egy elemet (szakdolgozat) és támadj vele. Tök mindegy, h igazad van-e vagy sem, az se fontos h hova csapsz. Az a lényeg, h látványos legyen és a közönségnek eszébe se jusson a kezedet figyelni.

Emberek! Ennek a korszaknak a lezárása a fejekben kezdődik el.
Ne az legyen a kérdés, h kik jöjjenek helyettük/utánuk. Hanem h milyen értékeket képviseljenek!
Szerintem mindenkinek érték az őszinteség, a tenni akarás, a nyíltság. Ilyen embereket keressetek, ne arcokat és jelszavakat!
És mindig figyeljétek a kezeket...

Bár hiszem, h igazából abszolút nincs akkora különbség 1-1 ember gondolkodása között, mint ahogy ezt a világban általában tálalják, azért abban igenis különbözünk, h ki mire és főleg MIÉRT használja ezeket a közös "építőelemeket". Jól látszik ez abból is, h ki mennyire tudatosan éli mindennapjait.

Én tántoríthatatlanul hiszek például a tapasztalatban. Abban, h ittlétünk célja kettős. Nem is annyira az a fontos, h a kitűzött céljainkat végül sikerrel elérjük-e, sokkal inkább fontosak azok a történések, amelyek útközben alakítják életünket. Azoknak is a belső oldala. Nem az amikor egy helyzet korlátoz és így kevesebb utat választhatunk jó szívvel az adott pillanatban, hanem az a tanulság amit a helyzetből ilyenkor leszűrünk.

Sosem a helyzetek követnek minket. Inkább mi visszük magunkkal azokat, mert vagyunk annyira biztosak saját következtetéseinkben, h a sokadik -saját magunknak szánt- gödör kiásása már fel sem tűnik. Ilyenkor, csak pislogunk a gödrünk alján, valahogy még ismerős is a helyzet, és vadul keressük a miérteket. Okoljuk ilyenkor magunkat, a környezetet, a Sorsot, kérünk mindent amiben csak hinni tudunk, árulja el MIÉRT kapjuk megint ugyanazt...
Pedig ez nem arról szól, h "bevonzzuk" ezeket az ismétlődő helyzeteket, inkább arról h egy ilyen helyzet nem akkor és/vagy nem AZÉRT alakul ki, mint hisszük. A gödör sem akkor "kezdődik" amikor ásni kezdünk, hanem amikor megfogjuk a lapátot. :)
Ha például valaki jól keres, mégis mindig pénzszűkében van, annak valószínűleg nem az a jóbarát az oka, aki éppen kölcsön kért egy nagyobb összeget és késik megadni pedig a héten ígérte, hanem mondjuk az a felesleges kacat, amit 2-3 hete vett emberünk és ott porosodik a sok egyéb eddig vásárolt társával. Ha például valaki mindig abba a kényes helyzetbe kerül, h a leendő társak valamiért mindig kettesével kopogtatnak, annak nem a tavasz az oka, vagy az h hasonló beállítottságú emberekkel ismerkedik, hanem mondjuk a még múlt hónapban elkezdett vidám flörtölés, amire emberünknek -hite szerint- azért volt szüksége, h pozitív visszajelzést kapjon a világból. Számtalan kitalált példát írhatnék még, de azt hiszem eléggé nyilvánvaló mire gondolok. :)
Már az is remek dolog, ha felismerjük mely helyzetek azok, amelyek időről-időre "megtalálnak" bennünket, de csak félig vagyunk okosak, ha megelégszünk egy nagyjából passzos magyarázattal a miértekre.
Ha elég nekünk tanulságképpen az "így hiszem".

Egyszerűen szólva, ha igazuk lenne, nem járnának körbe-körbe.
Persze ilyenkor, a tudatos elme is tovább kutat... érzi Ő, h valami még hiányzik. Ám sokszor kifelé keresi, pedig befelé kellene pillantania. Bár megélve sosem az, de azért távolabbról szemlélve igazán nagy szerencse, h ezeket a köröket addig cipeljük amíg ki nem jutunk belőlük. Mert megeshet, h a levont HELYES tanulság híján, talán sokkal kellemetlenebb dolgok érnének minket... a már jól ismert helyzetek helyett, felkészületlenül...

Eleddig kevésszer esett szó a tömegek gondolkodásáról. Ennek részben nyilvánvaló oka, h a blog inkább a személyes, belső világunk és a környezetünk kapcsolatával foglalkozik. Másrészt, nehezebb működő példákat hozni a mindennapokból egy csoport gondolkodására. Van azonban még 1 ok. Általánosságban elmondható, h ami megvan kicsiben, az jó eséllyel érvényes lesz -valamilyen formában- nagyban is.

Mivel mostanság a különböző "hitgyülekezetek" egyre-másra szervezik "mindenkit megmozgató" tüntetéseiket, így talán időszerű körbejárni ezek eredménytelenségének vagy éppen sikereinek okait.
Igen, ez egy kis belpolitikai körkép lesz, de nem a szokványos "felsorolom kik vannak, lehordom akit le kell, majd alternatívát mutatok". Éppen ellenkezőleg, inkább arra keresném a választ h miért is tartunk itt, mi köze ennek az emberek gondolkodásához, ill. h mit lehetne másképp tenni azért, h ezek az állapotok javuljanak.

Azt hiszem, a miértek keresését a rendszerváltás környékén kell kezdeni. Bár talán pontosabb lenne, a "rendszer-változás" szó.
Szerintem mindig jobb, amikor egy ránk hatással lévő folyamat elindítói, majd aktív résztvevői vagyunk. Nem csak azért, mert hasznos tapasztalatokkal gazdagodhatunk közben. Azért is, mert ilyenkor biztosak lehetünk benne, h mi magunk értünk meg a változásra. Nálunk ez utóbbi a rendszer-változáskor teljesen kimaradt. Miközben az előtte eltelt 40 év a nyugat titkolt sztárolásával telt, az emberek érthetően izgatottak lettek amikor azt érezték, h vezetőik elérkezettnek látták az időt, h bevezessék országunkat a hosszú ideje elképzelt Kánaánba.
Itt ki is kell emelnem azt az apróságot, h az egész elindítója nem valami nagy és magasztos eszme volt. Egyszerűen csak, az akkori vezetés -látva a lazuló szovjet gyeplőt-, elérkezettnek látta az időt, h az addig megszerzett javait és tudását (gondolkodását)  "demokratikussá" mentse. Senki, fikarcnyi figyelmet sem fordított arra, h a derék állampolgárokat legalább felkészítse a demokráciára. Erre pedig hatalmas szükség lett volna... Mert amíg a világ nyugatibb felén az embereknek rengeteg idejük volt kialakítani a normákat -az elvárások és kötelességek érzékeny rendszerét-, addig idehaza minden állampolgár "azzal főzött" csak, amit a nyugatról gondolt. (Mellesleg most is így van ez, a helyzet annyival rosszabb, h erre rakódott sokévnyi rossz beidegződés.)
Aztán teltek a dolgos évek... a régi rendszerben tanult, szocializálódott politikusaink gőzerővel dolgoztak a lehetőségek kiaknázásán... állampolgáraink pedig igyekeztek alkalmazkodni. Voltak, akik tudásban -legalább részben- felzárkóztak új nyugati barátainkhoz. "Vakok között a félszemű..." tartja a mondás, és bizony elég jól jelzi miként tett szert néhányuk igen tekintélyes vagyonra és befolyásra az évek alatt.
Persze más folyamatok is zajlottak is eközben. Elkezdett múlni a hurrá-optimizmus és lassanként kiderült, h a mi friss demokráciánk és kapitalista piacgazdaságunk pont olyan mint a "narancsunk". Akár a saját régi elképzeléseinkhez hasonlítjuk, akár más, már kiforrott demokráciákhoz. Talán sosem merült fel tudatosan, azonban láthatóan a populizmus és a demagógia -az érzelmekre hatás-, lett a tömegek mozgósításának új eszköze. Az nem kétséges, h kellett egy eszköz amivel a fásulni látszó tömegeket a politika magához köthette. Szavazók/szimpatizánsok nélkül aligha lehet működőképes egy demokrácia. Rettenetes azonban, h nyílt, demokratikus politizálás helyett, erre indultunk.
Rettenetes, de sajnos nem érthetetlen. Ha jobban belegondolunk, teljesen világos ennek oka. Ha van egy rendszered ami te érdekeidet szolgálja, nem biztos h fel akarod azt adni holmi eszmékért... idehaza inkább "biztos h nem akarod...". Persze akarhatták volna... de pont a már lefestett előzmények okán, nem ilyen nemeslelkű és előrelátó emberek ültek a döntési pozíciókban.
Aztán mindenki felvette a kesztyűt. Az egész politika súlypontját végleg áthelyezték az érzelmek szintjére. Így váltak furcsán mellőzötté a tények és a részletes, kidolgozott tervek. Mindeközben, ráerősítve az előítéletekre sokszorosan fontosabbá vált - egy-egy kritika kapcsán-, a kijelentő személye, politikai/vallási/kisebbségi hovatartozása, múltja, mint maga a megfogalmazott kritika. Az emberek pedig ehhez alkalmazkodtak. Teszik ezt úgy, h minden helyzetben inkább valami ELLEN foglalnak állást, semmint mellette. Mindezek együttes eredménye a mai helyzet.

Lövészárkok, érdek- és elvi- határvonalak mentén sokszorosan felőrölve állunk bambán. Már szinte komikus módon a sok -mások, v önmaguk által megválasztott- kiskirály, mind-mind ellenfelei romlottságát ismételgeti és azok visszaszorítását ígéri, miközben egyetlen lehetséges jó alternatívaként jelöli meg magát. Nem véletlen, h az elején "hitgyülekezeteket" emlegettem. Ezen csoportok nagy része pontosan olyan elvek mentén szerveződött, mint mondjuk egy focicsapat rajongói klubja, vagy éppen egy vallási csoport. Tagjai hisznek benne és a sajátjuknak érzik, és ez az érzés teljesen elégséges h minden kétkedést elnyomjon.
Látszat-demokrácia. Amikor a demokrácia alapjait jelentő elvek helyét -kicsiben és nagyban- a hit vette át.

Szerencsére a rendszer -egyre inkább láthatóan- ingatag lábakon áll. Hiába a színes kavalkádja a változatos csapatocskáknak, az emberek egyre nagyobb része mégsem áll sehova. Odáig már talán eljutottunk, h érezzük valami nagyon nem jó. Még nem feltétlen tudja mindenki, h mivel van a baj, h mi hiányzik, de az érzés már sokakban motoszkál. Már csak azt kell felismernünk, h vannak KÖZÖS céljaink, elvárásaink. Hogy talán a módszereken még sokat vitázhatnánk, de a problémákon egyre kevesebbet. És végül, h nem egymást támadva, hanem a közös pontokon egymást támogatva juthatunk csak előre.

Számos oka lehet annak, h valaki időről-időre lejegyzi gondolatait, benyomásait.
Mint írtam már, memóriánk (néhány szerencsésebb embert leszámítva) elég szelektív és olykor kissé pontatlan. Pontosan ezen javít minden írásos vagy tárgyi emlék a múltunkból. Egy tárgy, egy pár sor, egy fénykép mindig segít előhozni az ahhoz kapcsolódó emlékeket.

Olykor engem is elkap a nosztalgia és örömmel vetem bele magam a saját múltam írásos emlékeibe. Legyen az egy nekem (vagy éppen általam) írt levél, egy beszélgetés vagy csak egy képaláírás. Mindig érdekes élmény, amikor az emlékeink között kutatva, saját fiatalabb énünk gondolatai, vagy éppen az akkor átélt benyomások köszönnek vissza.
Oké, ez mind nagyon szentimentális, de végül is mi haszna ennek?

Mindenkinek van valami elképzelése arról, h miért is van itt... de bármi legyen is a cél ami felé robogunk, egy közös minden útban van. A tapasztalás. Az, h minden egyes nappal tapasztaltabbak leszünk, talán újabb és újabb módját találjuk meg miként nem lehet "villanykörtét" készíteni, talán épp az ellenkezője. De mit sem ér a sok átélt esemény, ha képtelenek vagyunk tanulni belőlük... ha nem tudjuk, vagy nem akarjuk észrevenni miként ismétlik magukat helyzetek. Amikor igazán a szélére szorulunk érzéseinknek (mert annyira nagyon jó, vagy éppen olyan rossz), akkor vagyunk a leginkább feledékenyek. Megfeledkezünk róla, h nem volt mindig így, minden az éppen aktuális érzésünknek ellentmondó tapasztalat elhalványul, semmiséggé válik.

Azt nem kell magyaráznom, h mennyire nehézzé válik elűzni a rosszkedvünket, ha csak a negatív hatások kavarognak a fejünkben. Ma is éppen ezt láttam valakin és bármennyire is akarna az ember kívülről segíteni, ha a másik képtelen nyitni -kicsit kilesni- a nyomasztó gondokkal körberakott elméjéből, akkor csaknem hiába. Ilyenkor jöhet jól, egy kedves tárgy melyhez jó emlékek fűznek, egy pár sor a "boldogabb időkből", esetleg egy soha meg nem fogadott tanács... és ennyi talán elég is ahhoz, h megakassza komor gondolatmenetünket. :)
Azonban azzal sem veszítünk semmit, ha legboldogabb pillanatainkban szintén eszünkbe jut, h nem volt mindig így. Segíthet jobban értékelni a jelent, a pillanatot. Általa talán empatikusabbá, emberségesebbé válhatunk másokkal szemben.
De például, ha egy személyhez nagyon ambivalens érzések tartoznak, segíthet tisztábban, átfogóbban látni. Ha félő, h becsapnak, segíthet résen lenni. Vagy éppen segít észrevenni, ha a másik pozitívan változni látszik. A pillanatnyi forgolódás helyett, perspektívát adhat... vagy éppen csak segít megérteni...

Bárhogy is legyen, nem árthat képeket, leveleket, apró tárgyakat megtartani a múltból. Akár naplót, blogot fotóalbumot vezetni. Ha pedig már ott vannak, talán érdemes néha rájuk pillantani... függetlenül attól, h mi zajlik éppen a jelenben. Mert minden átélt dolog nyomot hagy rajtunk és másokon, de csak akkor tudunk olvasni belőlük, ha tudjuk hova nézzünk...

Biztosan feltűnt (azoknak a "tömegeknek" akik olvasnak :) ), h jó ideje nem írtam.
Egyszerűen nem ment. Volt már 3 írásom, félkészen vázlatban... de valamiért képtelen voltam befejezni őket... mostanáig. Az előző volt az egyik (január óta várt csendben), a többit majd szépen "csepegtetem". :)
Viszont mindenképpen kell szánnom egy bejegyzést a miértekre. Mert azt hiszem tanulságos lehet.

Azt már leírtam, h miért is kezdtem el ezt az oldalt. Azóta kaptam dicsérő és csodálkozó szavakat is, melyekből azt szűrtem le, jó döntés volt belevágnom... Ha csak 1-1 embernek is, de segíthettem kicsit érthetőbbé varázsolni ezt a nagyszerű világot.
Ha egyszerűen akarnám megfogalmazni miért nem írtam, azt mondanám "máshol fordítottam". :) Ugyanis a belső késztetés, h bemutassam a világ dolgait úgy ahogyan én látom, -ezáltal is segítve másokat a megismerésben- nem csak itt és nem csak írásban van jelen. Van ugyanis Valaki, akinek érzésem szerint nagyobb szüksége volt erre, vagy egyszerűen csak jobban kötődöm hozzá, mint a világ többi részéhez.

Mindig is ott éreztem jól magam, ahol a saját "hasznomat" láttam. Szerintem fontos, h az ember -legalább néha- úgy érezze, nyomot hagy a világban. Ettől válunk talán valóságosabbá magunk számára, hiszen a másoktól tetteinkre kapott visszajelzések erősítik a "létezésünket". Én pedig úgy éreztem, mégha rövid időre is, h helyet és értelmet találtam magamnak mellette. Olyan ez mint amikor a kirakós sok apró darabja egyszer csak összeáll... hiánytalanul. Egy olyan embernek mint én, aki a világban folyton összefüggéseket és értelmet keres, ugyan ki lehetne jobb társ, mint egy olyan Valaki, aki szüntelen rejtélyekkel küzd, miközben szakadatlan újabbakat teremt? Aki boldogságot, derűt és jókedvet sugároz, csakúgy mint én. Akit minden erőlködés nélkül tudok mosolyra csábítani ha letört, miközben képtelen vagyok a gondokra gondolni, ha Ő sugároz örömet felém. Ezek a dolgok nem attól lesznek valósak, h mások megmondják nekünk, hanem attól h észrevesszük és hiszünk is a szemünknek. Nem a forró, de rövid fellángolás, vagy a lusta egykedvűség hordozza a hosszú boldogságot...
Ahogy a mondás is tartja:
"Ne olyat keress, akivel együtt tudsz élni, hanem olyat aki nélkül nem."

Azonban mindennek megvan a maga ideje. A felismeréseknek is.
Ez pedig még nem az az idő volt ...Neki. Meg is mondták előre, de onnan is tudhatom ezt, h ide sem írtam ez idő alatt. Mert az összhang, az összetartozás nem leköti, elszívja és felemészti az energiákat, hanem felszabadítja azokat.
Biztos vagyok abban, h e pillanatban mindketten hasonlóan érzünk... az aktuális "búcsú" után kicsit mindketten fellélegeztünk és mindenki futja tovább az általa kigondolt köröket. Nincsen sem harag, sem vád egymás felé.
Persze nem lett volna szükségszerű ez a búcsú sem... mint annyi másik, olykor értelmetlen szabályokhoz kötött, de mégis konokul erőltetett elválás.
Közepén a vasmarokba zárt hittel, h "szerintem én nem ezt akarom".
Lehetett volna helyette a felismerés, a bizalom magunkban és a másikban...
Majd egy kicsit később, talán éppen egy másik Valakivel, hasonló csillagzat alatt.

Mindezeket együttvéve hálás vagyok.
Hálás, mert újabb titokra jöttem rá. Nagy és becses kincsre.
Kellett valami és most már tudom mi volt az. Hogy mire vágyom, mit kell keresnem.
És még temérdek időm van megtalálni... :)

Sokszor utaltam már rá, de szerintem minden bejegyzés előtt leírhatnám, h minden érdekesség, félreértés/konfliktus abból fakad, h valamekkora különbség van a valóság és az általunk felfogott világ között. Hiszen erről szól ez a blog. :) Az már csak részletkérdés, h mekkora a különbség. Mint ahogyan az is, h az énképünk (önismeret), vagy a másokról kialakított véleményünk különbözik a valóságtól.

Viszonylag korán ráeszmélünk, h nem vagyunk egyedül. Hogy mások, más korokban, helyzetekben olyan véleményt formáltak, amely akár ránk is érvényes lehet. Nem telik el úgy nap, h legalább egy ismerősünk meg ne ajándékozzon minket valami magvas kijelentéssel, mondjuk facebook-on.
Egyrészről a dolog teljesen érthető... senki sem szeret feleslegesen "dolgozni". Ha akarunk, találhatunk életünk minden pillanatára olyan -már megfogalmazott- gondolatot, ami szerintünk igaz. Szintén érthető, ha azt nézzük, közöttünk viszonylag kevés a nagy gondolkodó. És amíg az összefüggésekre nekik évtizedeik voltak átélni/megfogalmazni, nekünk lehet egy élet is kevés lenne. Mint sokaknak, nekem is van kedvenc idézetem, az előző bejegyzésbe is beleszőttem:

"Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted."
(Weöres Sándor)

De az idézet mindig kétélű fegyver. Egyrészt segíthet, ha olykor elakadva érezzük magunkat az életünkben.
Másrészt sok-sok hibás elképzelést teremthetünk, vagy csak erősíthetünk fel velük magunkról és/vagy a világról.
Mindez csak attól függ, mennyire jól ismertük fel magunkat és azonosságunkat a leírtakkal.

Ha helyesen ismertük fel, akkor egy jól választott idézet nemcsak megnyugtat, mert azt az érzést kelti h mennyire igaz, de egyúttal megerősít minket abban, h az út amin haladunk jó. Hogy világképünk többé-kevésbé klasszul illeszkedik a valósághoz. Hogy talán nem vagyunk még ott ahová vágyunk, de az irány helyes. Hogy értékrendünk nem holmi személyes elgondolás a dolgok helyes menetéről, hanem általa kicsit másokhoz (bölcs, komoly emberekhez) is hasonlóak vagyunk. Ha például sértve érezzük magunkat, segít továbblépni, mert "lám, ő is úgy látta, ahogyan én most" így mégis nekem (nekünk) volt igazam. Ha sikerekre áhítozunk, erőt és hitet nyerhetünk magunkban, mert nem vagyunk egyedül az elképzeléseinkkel.

Amikor kirívóan mellélő valaki, azt úgy hívjuk "álszent". Sokszor még akkor is, ha ez részéről nem tudatos. Amikor csak kicsit, azt talán észre sem vesszük. Ám nem ez a legnagyobb baj ilyenkor. Ha például valakiről azt tartja a környezete h mennyire szétszórt, majd olyan idézetekkel azonosul, melyek arról szólnak h a zseni átlátja a káoszt, akkor ezektől aligha "épül" a lelke. Amikor valaki a vakmerőségről az elhatározás erejéről idézget, miközben sokszor nem is tudja igazán, h merre is induljon... nos neki sem mutat igazi irányt. Az első esetben pont azt az elképzelését "hízlalja", h neki nincs is szüksége a rendre, holott környezete tucatnyi jelet küldhetett már ennek az ellenkezőjéről. Talán sokszor hátránya is származott belőle, mégis egy rossz idézettel azonosulva "felszívja" magát és így egyre nehezebben látja meg mi is okozza igazán a nehézségeket számára. A második esetben sem lesz biztosabb a céljaiban, vagy a felismerésben h mit is szeretne. Egyszerűen csak még inkább erőből veti magát döntéseibe, talán szintén felesleges nehézségeket gördítve újra és újra maga elé.

Az idézetek is, mint akármi más fizikai vagy lelki dolog, vagy bármely eszköz a kezünkben, éppen csak annyira hasznos vagy haszontalan, amennyire saját énképünk lehet pontos vagy pontatlan. Még akkor is, ha minden idézet értéket és talán bölcsességet is hordoz...

A minap furcsa vitát láttam. Ahogy figyeltem, egyből eszembe jutott, h miről is kellene írnom. Mindig érdekes látni, h nem mindenki kezeli dinamikusan a kapcsolatait.

Mindenki változik... mindig. Egy kapcsolat nyitja szerintem, h szereplői együtt változzanak. Amikor azt érezzük h eltávolodtunk a másiktól, az pontosan ennek az "együtt változásnak" a hiányát jelzi. Gondoljunk csak bele. Az adott kapcsolaton kívül olyan hatások is ér(het)nek minket, amelyek hosszú távon átformálhatják a gondolkodásunkat. Értelemszerűen ezek a változások visszahatnak minden kapcsolatunkra. Sarkított példával, ha valaki eddig a klasszikus zenét szerette (és sok kapcsolata épült erre a tulajdonságra), majd hirtelen mondjuk a rockzene felé fordul, evidens h kicsit eltávolodik azoktól akikkel a klasszikus zenéért rajongott. Nem KELL így lennie, de az ember energiája véges. Így ha figyelmét új dolgok felé fordítja, azt valamennyire a régiek "kárára" teszi. Mindez persze kivéthető és mindehhez csak 2 apróságra kell figyelni.
Az első, h az adott kapcsolathoz mérten mindig törekedjünk a nyíltságra. Nem kell mindent mindenkinek elmesélni, de azokat a dolgokat feltétlenül érdemes, amelyek befolyásolják a kapcsolatunkat a másikkal. Hiszen hogyan változzon a másik velünk, ha azt sem tudja mi jár a fejünkben? :)
A második szintén könnyen belátható. Tulajdonképpen ez a helyes válaszreakció az első dologra. Érdeklődjünk a másik iránt. Figyeljük és kérdezzünk bátran ha valami szokatlan történne. Ha fontos nekünk a kapcsolat annyira h megtartsuk, akkor mindenképpen. Hiszen senki sem marad pontosan olyan mint amikor megismertük.
Persze könnyen megeshet, h mindezek ellenére sem pozitív a változás... ilyenkor még mindig dönthetünk úgy, h feladjuk az egészet... Nincs rá szabály, mindenki annyit áldozzon egy kapcsolatra amennyit helyesnek tart, hiszen ettől (is) leszünk hűek önmagunkhoz. :)

Van azonban más oka is, amiért fontos tudni mindezt. Sokan egy adott személy/helyzet megítéléséhez csak az éppen aktuális hatásokat veszik alapul. Például úgy, h minden addigi pozitív dolog ellenére, pusztán csak a pillanatnyi helyzet miatt is képesek nagyon negatívan gondolkodni. Vagy éppen ellenkezőleg. Hiába a rengeteg intő jel és kellemetlen helyzet, mégis lepereg minden óvatosságuk, pusztán csak azért mert a másik éppen most kedves. Náluk mindig csak a jelen eseményei a meghatározóak, és a múltból semmiféle tanulságot nem vonnak le. Szerintem nem kell magyaráznom mennyire nehézzé teheti ez az életünket. Tanulságok nélkül, mindig ugyanazokat a köröket futnánk, mindig ugyanazokba a hibákba eshetnénk.

Talán furcsa, de azoknál akik ilyen statikusan -csak a pillanat alapján- ítélnek, sokszor társul emellé a már egy másik bejegyzésben emlegetett rugalmatlanság. Ilyenkor nem úgy védik ki az ismétlődő helyzeteket, h megpróbálnak átfogóbb képet alkotni, helyette inkább csak még görcsösebben ragaszkodnak a sajátjukhoz. Ez egyfajta befelé menekülés... "A környezet nem úgy viselkedik ahogyan én képzelem, ezért egyértelmű h a környezet a rossz és még kitartóbban kell akarnom azt, amit tudni vélek."

Nna, pont egy ilyen vitát láttam tegnap. Hősünk, egy félnapi vidámság után váratlanul neheztelni kezdett társaira a pillanatnyi helyzet miatt (mellékes h okkal v ok nélkül, hiszen Ő látott okot), majd szépen be is zárta magát ebbe a helyzetbe. Annyira, h környezete hiába próbált közeledni, Ő viszont megrekedt abban a statikus pillanatban amikor az ellenérzés kialakult és tartotta is ezt szépen 1 egész napig. Folyamatos rosszkedvet okozva magának és környezetének is. Persze ebben a példában több rossz viselkedés-minta is erősítette a kialakult helyzetet, ugyanakkor tanulságos lehet látni, h pár apró hiba milyen hosszú időre okozhat rossz kedvet magunknak. :( Bármikor könnyen kiléphetett volna ebből a rossz helyzetből... ha például fontosabbnak tartotta volna magát (a saját jókedvét), mint a görcsös ragaszkodást egy negatív pillanathoz. Vagy ha nem csak egy pillanatból von le messzemenő negatív következtetéseket. Vagy ha csak hajlandó lett volna kicsit engedni a többiek közeledésének. És ezek csak a legkézenfekvőbb lehetőségek voltak... és hatalmas energiákat sem kellett volna beléjük ölni.

Ha rosszul érezzük magunkat egy helyzetben, próbáljunk kilépni. Mégis, mindez olyan hihetetlen távolinak tűnik amikor átéljük... Ne dőljünk be a látszatnak! Bármennyire is nehezen vesszük olykor észre, ilyenkor csak rajtunk múlik milyen kedvünk lesz... ahogy Weöres Sándor is papírra vetette egykor:

"Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted."

Vajon mindannyian tisztában vagyunk vele, h mire is vágyunk?
Furcsa kettősség, amikor pontosan fel tudjuk sorolni milyen tulajdonságok jelentenek értéket, azonban hiába "integetnek" felénk, mégis képtelenek vagyunk észrevenni...

Ilyenkor általában más lehetőségek felé tekintünk, ezért lehet h észrevétlen maradhat amit keresünk. Az egyik legjellemzőbb ilyen helyzet, amikor párt/társat keresünk. Elképzeljük magunkban, h legyen jó vele, legyen határozott, lehessen vele beszélgetni, legyen odaadó, figyelmes, megértő és mindenképpen őszinte. Majd ezeket észben tartva azokra fókuszálunk, akik szerintünk megüthetik ezt a szintet. Mivel azonban nem a személyeket keressük akikre illenek ezeket a tulajdonságokat, hanem azt szeretnénk ha a jelenlegi "listáról" rá tudnánk húzni ezeket valakire, így megeshet h nem is vesszük észre, ha valaki más "szállítja" ezeket a tulajdonságokat. De éppen ilyen jó példa lehet egy álláskeresés is. Megvan a képzelt lista, aztán a lehetőségek közül csak azokra fókuszálunk amelyekről elhisszük, h ott megkapjuk mindazt ami a listánkon szerepel... Megeshet h így van, de az is lehet h előre kizártunk egy halom más lehetőséget...

Ki tudja? Ilyenkor talán abban bízunk, h régebbi döntéseink voltak annyira helyesek, h muszáj hitet tennünk mellettük megint. Esetleg csak rugalmatlanul győzködjük magunkat h "márpedig én tudom mi/ki kell nekem", vagy szándékosan nem nézünk másfelé, mert nem akarjuk azt érezni, h a "kontroll" -saját életünk felett- nem teljes, illetve h az általunk prezentált lehetőségek biztosan sokkal-sokkal jobbak kell legyenek, mint bármi amit elénk fújhat a szél.

Bárhogy is legyen, annyit azért érdemes tudni, h nem sokat ér a hit és a kitartás, ha azt olyan elképzelések mellett "harcoltatjuk" amelyek CSAK a mi belső világunkból erednek, kissé kirekesztve a minket körülvevő valóságot.
Hiszen bármennyire is összemosódik a kettő, a valóságban kell élünk... szerencsére. :)

Éppen tegnap került szóba a dolog, h mindannyian ítélkezünk. Én remélem h nincs mindig így. Mert -bár elsőre talán nem egyértelmű- de elég nagy különbség van a két fogalom között.

Világnézet.
Ha egy szóval kellene leírnom, miért nem ugyanaz a kettő.
Mindig úgy nézzük a világot, h következtetéseket és mélyebb kapcsolatokat fogalmazunk meg. Amikor ítélkezünk, elvárjuk a világtól h a mi normáink és elképzeléseink szerint működjön. Ha pedig nem így tesz, akkor élesen bíráljuk, el- és megítéljük az eseményeket/személyeket a saját normáink/elképzeléseink szerint. Mintha a világ nekünk tartozna számadással.

A vélemény egy sokkal szelídebb kijelentése elvárásainknak. Ilyenkor szintén megfogalmazzuk (akár ugyanazokat) a dolgokat, de nem "követeljük" h minden körülöttünk lévő dolog a mi elképzeléseink szerint működjön. Ilyenkor tisztában vagyunk azzal, h mi csak résztvevői vagyunk a körülöttünk zajló eseményeknek.

Tegyük fel például, h egy jó ismerősünk olyan ruhadarabot választott, ami szerintünk nem kimondottan előnyös a számára.
Ilyenkor mondhatjuk azt h "Te nem látod h áll rajtad? Nézd csak meg, h lóg rajtad... és ez a szín...". "Te, Te, Te,..." Minden mondatunk azt erősíti, h a másik hibázott, mert nem ütötte meg mércénket. Mintha teljesen evidens lenne, h neki így kellene tennie...

De mi van akkor ha például ezt mondjuk: "Szerintem egy kicsit bő rád, a színe pedig nagyon elüt... Én nem ezt választottam volna, Te miért tetted?". "Én, Én, Én..." Szinte ugyanazt mondtuk, de mennyivel másként cseng? Nem rójuk fel a másiknak h miért nem a mi értékeinket vette alapul, ugyanakkor mégis kinyílvánítottuk nem tetszésünket, anélkül h megbántottuk volna.

Szerintem ez utóbbit lenne jobb, sokszor hallani... szerintetek?

Nagyon sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, h amit a világról/másokról/történésekről gondolunk, talán nem áll olyan szoros kapcsolatban a tényleges valósággal. Persze számunka a valóság pontosan az, amit felfogunk belőle. Azok a dolgok elfogadhatóak amikben hiszünk és azok az elképzelhetetlenek amelyekben nem. Ez ellen igazából nem sokat lehet tenni, azon túl h az ember tisztában van ezzel és kellően nyitott, h képes legyen elfogadni ha valamiről kiderül h nem úgy van, ahogy gondolta. Ebben 2 dolog segíthet... a környezet (barátok, kollégák), ők azok akik szélesíthetik látókörünket, akik hasznos külső észrevételeket tehetnek. A másik fontos dolog a rugalmasság, h képesek legyünk túllépni elavulttá váló elképzeléseinken.

Az egész bejegyzés azért született, mert engem is meglepett a minap valaki. Olyan reakciót adott egy helyzetre, ami számomra váratlan volt... tőle (ez mellesleg viszonylag ritka nálam). Róla azt kell tudni, h jellemzően jól ismeri fel a helyzeteket, jól is kezeli. Azonban ezidáig sokszor megesett, h 1-1 helyzetben rugalmatlannak gondoltam. Ahogy fentebb írtam, néha nem az a baj h valaki nem kap elég reakciót a környezettől, inkább az h ezek ellenére sem korrigál az elképzelésein és ez sok esetben felesleges konfliktusokhoz vezet.
Nos, a minap is egy ilyen konfliktusra készültem vele szemben, azonban legnagyobb megdöbbenésemre, a szokványos elutasítás helyett, ezúttal pozitív érdeklődést tapasztaltam. Azt nem tudom, miért változott meg a reakciója, de ez mindenképpen jelzés nekem h ideje kicsit korrigálnom a bennem róla kialakult képet.
Ilyenkor a legkönnyebb megoldás az, h jobb esetben csak "következetlennek" bélyegezzük magunkban a másikat...sőt! Akadnak akik 1-1 ilyen változásnál egyenesen sértésnek érzik, h a világ és a benne mozgó emberek nem az ő elképzeléseik szerint "mozognak".

Pedig nem a világgal van ilyenkor a baj... hanem a saját "szűrőnk" mutat torz képet.
Érdemes figyelni erre, mert idővel nagyon el lehet távolodni a valóságtól és megeshet h mire felismerjük, már rengeteg felesleges nehézség és konfliktus van a hátunk mögött.

A barátaimmal beszélgettünk a minap arról, h mennyire gyorsan eltelt a tavalyi év.
Egyúttal boncolgatni kezdtük, h vajon miért is érezzük az egyik évet gyorsan elillanni, míg más éveink sokkal hosszabbnak tűnnek. Holott valójában (majdnem) ugyanolyan hosszú mind.

Azt hiszem ennek a magyarázatát egy kicsit távolabbról érdemes kezdeni.
Feltűnt már h mások néha milyen feledékenyek? Amikor szóba kerül mondjuk egy régi helyzet amire tisztán emlékszünk, miközben a másik szinte azt sem tudja h miről beszélünk...
De kérdezek mást. El tudja valaki mesélni h mondjuk miket ebédelt az idei 1. héten? Talán menne, de nem tartom valószínűnek...
Mindezek magyarázata igazából elég egyszerű. Kissé szelektív a memóriánk. :)
Bár megfelelő gyakorlatokkal rengeteg elfeledett emléket tudunk felszínre hozni, alapvetően sokkal elevenebben emlékszünk olyan helyzetekre/személyekre, amiket/akiket fontosnak gondoltunk abban a pillanatban, vagy amelyek valamiért kilógnak a mindennapok sorából, egy szóval amik érdekesek valamiért a számunkra. Vagy azért mert érzelmileg jobban kötődünk hozzájuk, vagy mert úgy tartjuk az adott helyzet az életünkre hosszabb távon is meghatározó volt/lehet, esetleg csak azért, mert elüt az amúgy szürkébb mindennapoktól.
Ezért van, h azokat az éveket amelyek java részét monoton módon -jellemzően munkával- töltöttük sokkal rövidebbnek érezzük... mert kevés kiemelkedő emléket tudunk feleleveníteni. Szintén, mivel ez a folyamat mindenkinek a saját "világában" zajlik, így sok olyan élethelyzet van, ami az azt megélő emberek számára nem ugyanolyan fontosak... így emlékezni sem fognak rá ugyanolyan részletesen. Megeshet például, h egy állásinterjú például évekre meghatározó valaki számára, miközben az interjúztató napi 5-6 ilyen beszélgetésen is részt vesz.

Ha ezt elfogadjuk, kevesebb okunk lesz sértve érezni magunkat amikor a másik (számunkra) esetleg fontos dolgokra nem is emlékszik. Ha pedig egy évet túl rövidnek és eseménytelennek érzünk, az azt jelezheti, h ideje kicsit jobban belevetni magunkat az "önmegvalósításba", több időt kellene áldoznunk a saját örömünkre, mint a mókuskerék folyamatos pörgetésére... mert amit megélünk, az már biztosan mindig velünk marad... :)

Úgy tűnik, evés közben jön meg(y) az étvágy... :)
Igaz lehet ez a blogolásra is.

Nem sok nehezebb dolog van, mint beismerni valamit,
amire nem vagy büszke.
Különösen igaz ez akkor, ha olyasmit árulsz el,
amire talán évek óta nem is gondoltál.

Nem vagyunk mindenhatóak,
így életünk alakításának EGYETLEN eszköze a döntés.
Ám sokszor, külső vagy belső okokból nem igazán akarunk élni vele.
Ilyenkor úgy teszünk, mintha nem rajtunk múlna az adott helyzet,
és a döntés felelősségét igyekszünk letolni magunkról.
Ezt tehetjük úgy, h kijelentjük és elhisszük, h nem tudunk változtatni.
Ez a gyakoribb. Meglepően sok embertől hallom,
az élet különböző területeiről h "nem megy", miközben látom, h valójában csak a beszélő nem halad. Ilyenkor nem is áll meg az élet, a dolgok nem igazán várják meg, h lélekben felkészüljünk rájuk. Egyszerűen a környezet átvállalja a döntést, helyettünk... aztán -ha jó, ha nem- úgysem lesz beleszólásunk, hiszen lemondtunk róla.
Létezik egy másik, -intelligensebb- válaszreakció a döntésképtelenség feloldására. Ilyenkor tisztában vagyunk vele, h nem tudjuk meghozni a döntést, ezért tudatosan kényszerítjük magunkat.
Olyan helyzetet teremtünk, ahol nyugodtan mutogathatunk a Sorsra,
mondván "Én csak a határokat állítottam fel, a szerencse/Sors döntötte el h mi legyen". Beleszórjuk lehetőségeinket egy kalapba, aztán kihúzunk közülük egyet, amiről szintén kijelentjük és elhisszük, h amit a kalap dobott az lesz a jó Nekünk.
A "kalap" jellemzően egy olyan feltétel, ami nem függ össze a problémánkkal, ellenben csak 1 lehetőséget ad. Így aztán végül szintén nem kell döntenünk.
Ez utóbbi módszer, szerintem alkalmas lehet, bárMIRE is igyekszünk rávenni magunkat, de...

De vajon mennyire jó módszer ez, amikor életünk szereplőit válogatjuk?
Nem érdemelnénk annyit saját magunktól, h -alibi indokok helyett- ténylegesen igyekezzünk sorsunkat a kezünkben tartani?
És a másik  szereplő, akivel megtörténne? Milyen lehet egy nap arra eszmélni, h valaki úgy döntött a sorsunkról, h a mérlegre pakolás helyett, egyszerűen "lottózott"? Mintha egy álláslehetőségnél a döntéshozó, automatikusan a 3. önéletrajzot választotta nyertesnek...
Szerintem, furcsa... felvetődik a kérdés, vajon a másik miért nem tisztelte annyira magát -vagy minket-, h döntsön?
Érthetetlen, -kívülről nézve- miért mond le valaki a saját élete irányításáról...

Lám, milyen furcsa lehet az élet... sosem tudhatjuk, -de eljöhet egy pillanat- amikor mindezt jóságból, talán annak belátásából, h a másik megérdemli h tudja, végül elmondjuk.
Egyben biztos vagyok, h jó érzés ilyen terhektől szabadulni. :)
Az ilyen pillanatokhoz pedig sosincs késő... magunkkal szemben sem. Ez idővel lehet könnyebb, vagy nehezebb... De azt jó tudni, h minél előbb nézünk vele szembe, annál rövidebb ideig visszük magunkkal.

A másik személy oldaláról nézve ezután lehetne azt is,
h egyszerűen sért minket ez a fajta elbánás...
Biztosan van olyan aki egy ilyen helyzet után nem kér a másikból.
Érthető lehet ez is, de építeni/újjáépíteni szerintem sokkal jobb érzés,
semmint hidakat felégetni.

Ezért remélem, akadnak közöttünk még olyanok is, akik hosszú évekig csendben őrzik mások efféle titkait. Elismerve azt az egyszerű tényt, h senki sem tökéletes, mert talán nem mindig tudunk dönteni, de ettől a ténytől még nem tűnik el semmi jó abból amit addig kaptunk és adtunk. És megbocsátó mosollyal, őszintén tudnak a másikkal örülni annak, h a másik önként, -talán maga miatt, talán miattunk- de képessé vált ezt a rejtett kis titkot beismerni... :)

Elvégre
"A szabad akarat olyan, mint a lepke szárnya. Ha hozzáérnek, többé nem száll fel sohasem."
Al Pacino - Az Ördög Ügyvédje

Milyen régen írtam! Pedig lenne mit... MINDIG van mit. :)
Csak hát hiába a sok téma, ha nincs kedvem csokorba kötni a gondolataimat.

Nem arról van szó, h már ne érezném fontosnak, h másoknak segítsek... (ha mással nem, legalább azzal, h új nézőpontot mutatok be), egyszerűen annyi dolog zajlik most körülöttem, h nem marad energiám másra...

Nemrég például olyan meglepő információk birtokába jutottam, amelyek nem azért voltak érdekesek mert sosem tudtam, hanem inkább azért mert mindig éreztem...
Szerintem mindenkinek vannak olyan elképzelései emberekről, helyzetekről amikben hisz, meggyőződéssel képes állítani h úgy van. De gondolom mindenki meglepődne, ha vki elé állna és elsőre, minden jel és információ nélkül közölné h "bizony, jól gondolod, jól sejted...". Felemelő érzés.
Hirtelen minden téged ért kritika elolvad. Nem csak azok amiket másoktól kaptál, mert konok módon hittél abban amire semmi jel nem volt, hanem az a kétségek közötti vívódás is semmis lesz, amikor már pont saját magadban is kételkedni kezdenél. Hirtelen értelmet nyer minden tett és esemény, mert a tény h valaki más mondja el Neked azt amit mélyen éreztél, egyszerre magyarázza a tehetetlenségedet és a másik felejthetetlenségét is...

Ugyanakkor minden terv legnehezebb része az amikor várnod kell. Amikor minden figura a helyén, minden lépést megléptél amit kellett és nem marad más, csak az idegőrlő várakozás. Itt dől el, h az idő méreg lesz, vagy szíverősítő. Ilyenkor jönnek a "vajon mindent megtettem?" "nem lehetne valahogy hamarabb..." "biztos ezt kell tennem?" kérdések, amikkel szemben csak a hit áll.

Ez az igazi szakítópróba, ehhez kell csak igazán elszántnak, határozottnak és következetesnek lenni. H az idő ne megtörje a dédelgetett álmod (Veled együtt), hanem még értékesebbé tegye.

A várakozás idejére pedig, álljon itt az egyik kedvenc videóm... egyszerre bájos és nagyon igaz...

Kb. olyan kedvem van mostanság, mint amilyen az idő...
Azért a szembeszökő emberi értelmetlenség még átüt ezen a mindennapi közönyön is.
Megint egy újabb csendrendelet borzolja a kedélyeket és nem értem... tényleg...

Iskolapéldája annak, hogyan NEM valósul meg a békés egymás mellett élés, a tolerancia és az alkalmazkodás. De most komolyan, tényleg van aki reálisnak és jogosnak tartja h a város szívében éjfélkor zárjon minden szórakozóhely?? Egyik oldalról megpróbálom megérteni az ott lakók aggályait... ugyanakkor ha vki úgy él, h nem kíváncsi az éjszakai életre, akkor miért lakik a sűrűjében? Azt ugyan ne meséljük el, h nem tudnak hova költözni... az ottani lakásárakból simán kap bárhol máshol egy csendesebb külterületen még jobbat is talán. Egyébként itt jegyzem meg, h más országok lakói kimondottan szeretnek költözni, új környék, új emberek... rengeteg új benyomás éri az embert ilyenkor.

Esetleg az volt a baj, h túl sokat kerestek a kerületben lévő szórakozóhelyek? Vagy az h van hova menni a városban megforduló túristáknak is? Mindenképpen az lenne a cél, h európa egyik legizgalmasabb, legszebb városa elcsendesedjen éjszakára, csak mert egy réteg úgy érzi, a rászakadt nagy demokrácia igazából arra való, h érvényesítse kicsinyes elképzeléseit?

Itt is meg kell jegyeznem, h mióta megkaptuk a szabadságot, nem igazán tudunk vele mit kezdeni. Egyesek úgy képzelik arra való, h minden egyéni elképzelésüket keresztülverhetik, mindezt akár a legkisebb előrelátás és a nagyobb (sőt, sok esetben fontosabb) célokkal szemben is... csak mert megteheti...
Mások, éppen ellenkezőleg a mai napig nem érzik a szabadságot. Amit mondanak nekik az van, ellenvetés, ellenvélemény nélkül.
Persze ez a két csapat ügyesen "eteti" is egymást, együtt erősödnek. Az egyik egyre pofátlanabb lesz, míg a másik már szinte önként lemond mindenről... Örvendetes lenne látni, h e kettő közül kiemelkedik az a 3. közösség, amely nem csak tisztában van a lehetőségeivel, jogaival, de képes egy problémát összetettebben látni, semmint "nekem rossz". Azért vannak erre ügyes kezdeményezések, de a túlsúly sajnos még várat magára.

Kicsit ugyan eltávolodtam, az eredeti témától, ugyanakkor ezeket a dolgokat bizony nehéz szétválasztani, mert az egyik a másikból adódik. Sokadszor megint csak kiderül, h a "mindenki" fejében kell kicsit rendet rakni, lomtalanítani...
Mindenesetre remélem, ezúttal győz az értelem...

Ma ez a dal pörög a fejemben... :)

Idehaza nem csak abban különbözünk h sötétebben látjuk a világot, h sokszor bizalmatlanabbak vagyunk, hanem abban is h vannak dolgok amik elfogadottak számunkra pedig nem kellene h azok legyenek...

Persze mindezek összefüggnek vhol. Ha vkit átvertek kevésbé lesz nyitott, ha azt látjuk h mennyire elfogadott kisebb és nagyobb tételben a mutyizás, mindjárt nem tűnik akkora kihágásnak és ha úgy érezzük tettek már lapátra másokat kevesebbért is, valószínüleg nem pattogunk majd annyira. Fontos lenne tudnunk helyünket a világban. A sokszor ismételt kötelességeink mellett, hasznos lenne ha a jogos elvárásaink is helyet kapnának életvitelünkben. Jelenleg 10 emberből mondjuk 7-8 simán fejet hajt, ha elég erővel akarják lenyomni a torkán az aktuális békát.
Mint amikor szabadságot akarna kivenni az ember és közlik h "nem" vagy "nem akkor... nem annyit..." Az egyik oldalról abszolut hiányzik a kompromisszum készség, egy fenét akar segíteni a főnök, neki csak a cég lebeg a szeme előtt. Egyszerűen gondolkozik, nem mélyed bele olyan gondolatokba h "vajon ettől nem fog-e visszesni a munkamorál" vagy csak úgy gondolja "adok én eleget, örüljön h itt lehet...". A dolgozóban ilyenkor gyorsan lefut a beidegződött "szar-szar, de legalább van munkám, mi lenne ha nem lenne..." és szépen el is fogadja amit a főnök mond. Csakhát legközelebb már fel sem merül, h nem lehetne-e másképpen. Eldőlt a dolog, amikor mindenki beállt a saját kis lövészárkába.

Minden szereplőt meg lehet érteni, ugyanakkor felmerül a kérdés, h vajon nem lehetett volna többet kihozni mindebből? Átcsoportosítani, átszervezni, kicsit rugalmasabban állni a másikhoz.
Ha mi nem állunk ki magunkért, más sem fogja ezt megtenni. Ha csöndben maradunk, nem kell csodálkozni h időről-időre ilyen helyzetbe kerülünk. Nem azt mondom h asztalt kell borogatni, de meg lehetne próbálni konstruktívabban hozzáállni a kérdéshez. És ha a másik még ezután sem lesz rugalmasabb, akkor még mindig elkezdhetünk keresni másik állást...
Hiszen ha elsőre sem sikerült közös nevezőre jutni (úgy h ne csak mi engedjünk), akkor ez máskor sem lesz feltétlen másképpen...

A létbiztonság a legfontosabb kérdéseink egyike, ugyanakkor az sem mindegy szerintem, h hogyan érezzük magunkat abban a "biztos lét"-ben... sőt, úgy érzem ez az ami igazán mérgezhet bennünket hosszabb távon... csak sokszor félünk váltani...
 

Mit keresünk és miért keressük? Egyáltalán arra van szükségünk amit magunknak szeretnénk?
Mindenki tűz ki magának célokat az életben, de vajon mi alapján választjuk őket... és jó célokat választunk? Vajon a célok és eszközök amiket választunk, mennyire képesek megváltoztatni minket? Úgy értem, képesek teljesen... vagy csak elnyomják mélyen azt amire igazán vágynánk? Persze világos, h az út az ami igazi tartalommal bír számunkra, de ha nincsenek célok amikért haladunk, akkor nem is haladunk.

Azt hiszem az emberi viselkedés legizgalmasabb kérdése nem a már meglévő kapcsolatok fenntartása, hanem az új kapcsolatok kialakítása. Ez a téma sokkal pörgősebb, minden lépés fontos, érdekes, izgalmas. Nincs helyhez, időhöz kötve, folyamatosan zajlik, hiszen minden egyes új ember akit megismerünk, magában hordozza "valami komolyabb" lehetőségét.
Az h mi érdekel minket, korlátozza egyben, h milyen emberekkel találjuk meg a közös hangot. Igazából kétféle embert láttam ezidáig ebből a szempontból, de ezt nem mint csoportot, hanem inkább mint folyamatot értem. Nem ismerhetünk mindent, így a világ 1-1 szeletét kizárjuk életünkből, a két csoport inkább csak attól függ, h kizárt vagy a beengedett rész a nagyobb. De vajon melyik megoldás a jobb?

Ha kevesebbet engedünk be, legyen az zenei stílus, értékrend, norma, akkor azokban sokkal járatosabbak leszünk, hiszen több időt töltünk a megismerésükkel. Azonban a megismert dolgok minket is meghatároznak. Jelei látszanak rajtunk (stílus, viselkedés), a csoport, az életérzés melyet magunkénak vallunk, öngerjesztő módon felerősíti magát. Ebből a körből kerülnek ki kapcsolataink, hiszen a "kívülállók" csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak bekapcsolódni. Viszont éppen az azonos értékrend miatt, kapcsolataink erősebbek, több szálon erősítve a kötődést, ez pedig remek dolog. Jelenleg ennek a korszakát éljük. A dolog káros hatása pont az intolerancia, ami talán meglepő lehet elsőre. Hiszen azért, mert valamit nem érzünk magunkénak, még nem kellene ellenségesen fellépni ellene. Nem kellene... azonban a csoport önértékeléséhez az egyénben fontos dolog h jobbnak érezze magát, azért mert ő ide tartozik és nem máshová. Ezáltal igyekszik más dolgokról negatívan nyilatkozni, saját és mások szemében csökkenteni annak "érdemeit". Így, bár a klikkesedés önmagában nem lenne rossz dolog, a benne lévő emberek önértékelési problémái mégis kiemelik ennek hibáit.

Nézzük milyen, ha nyitottabbak vagyunk a világra. Ez sem egyértelműen rossz vagy jó dolog. Először is, az időnk itt is véges, így bár sok dolgot ismerünk, megismerünk, tudásunk nem lehet annyira alapos ezekben. Mindenből csak a felszínt karcolgatjuk, azonban ez elég ahhoz, h az abban mozgó emberekkel megtaláljuk a közös hangot. Általuk megismerjük gondolatvilágukat. Bár nem leszünk tagjai egyetlen csoportnak sem, mindből kiválaszthatjuk azokat az elemeket amikkel azonosulni akarunk, tudunk. A kívülállóság miatt, minden kapcsolatunk izgalmas, ugyanakkor sokkal kétesélyesebb... megtalálni a közös pontokat, nem mindig egyszerű... és sokszor kevés is lehet, hiszen pár közös vonás nem feltétlen elég a kapcsolat fenntartásához. Viszont az intolerancia értelmét veszti... helyesebben nem jellemző, viszont megeshet h gőgösen tekintünk a világra, úgy érezzük mások korlátoltabbak és ennek esetleg hangot is adhatunk. Ez is éppen olyan hiba mint az intolerancia és éppen úgy az egyén önértékelésén múlik. A sokoldalúság furcsa ellentmondása h sokkal inkább magunk vagyunk, ráadásul kialakult kapcsolatainkat sokszor külön kell kezelnünk. Mert mi ugyan jól szót értünk velük egyenként, azonban közöttük már ritkább a hasonlóság.

Nem foglalnék állást, h melyik út a jobb, milyenek is legyünk inkább.
De gondoltam mindenki döntését javíthatja ha látja, melyik milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, ill. mire érdemes figyelni. :)