Úgy tűnik, evés közben jön meg(y) az étvágy... :)
Igaz lehet ez a blogolásra is.

Nem sok nehezebb dolog van, mint beismerni valamit,
amire nem vagy büszke.
Különösen igaz ez akkor, ha olyasmit árulsz el,
amire talán évek óta nem is gondoltál.

Nem vagyunk mindenhatóak,
így életünk alakításának EGYETLEN eszköze a döntés.
Ám sokszor, külső vagy belső okokból nem igazán akarunk élni vele.
Ilyenkor úgy teszünk, mintha nem rajtunk múlna az adott helyzet,
és a döntés felelősségét igyekszünk letolni magunkról.
Ezt tehetjük úgy, h kijelentjük és elhisszük, h nem tudunk változtatni.
Ez a gyakoribb. Meglepően sok embertől hallom,
az élet különböző területeiről h "nem megy", miközben látom, h valójában csak a beszélő nem halad. Ilyenkor nem is áll meg az élet, a dolgok nem igazán várják meg, h lélekben felkészüljünk rájuk. Egyszerűen a környezet átvállalja a döntést, helyettünk... aztán -ha jó, ha nem- úgysem lesz beleszólásunk, hiszen lemondtunk róla.
Létezik egy másik, -intelligensebb- válaszreakció a döntésképtelenség feloldására. Ilyenkor tisztában vagyunk vele, h nem tudjuk meghozni a döntést, ezért tudatosan kényszerítjük magunkat.
Olyan helyzetet teremtünk, ahol nyugodtan mutogathatunk a Sorsra,
mondván "Én csak a határokat állítottam fel, a szerencse/Sors döntötte el h mi legyen". Beleszórjuk lehetőségeinket egy kalapba, aztán kihúzunk közülük egyet, amiről szintén kijelentjük és elhisszük, h amit a kalap dobott az lesz a jó Nekünk.
A "kalap" jellemzően egy olyan feltétel, ami nem függ össze a problémánkkal, ellenben csak 1 lehetőséget ad. Így aztán végül szintén nem kell döntenünk.
Ez utóbbi módszer, szerintem alkalmas lehet, bárMIRE is igyekszünk rávenni magunkat, de...

De vajon mennyire jó módszer ez, amikor életünk szereplőit válogatjuk?
Nem érdemelnénk annyit saját magunktól, h -alibi indokok helyett- ténylegesen igyekezzünk sorsunkat a kezünkben tartani?
És a másik  szereplő, akivel megtörténne? Milyen lehet egy nap arra eszmélni, h valaki úgy döntött a sorsunkról, h a mérlegre pakolás helyett, egyszerűen "lottózott"? Mintha egy álláslehetőségnél a döntéshozó, automatikusan a 3. önéletrajzot választotta nyertesnek...
Szerintem, furcsa... felvetődik a kérdés, vajon a másik miért nem tisztelte annyira magát -vagy minket-, h döntsön?
Érthetetlen, -kívülről nézve- miért mond le valaki a saját élete irányításáról...

Lám, milyen furcsa lehet az élet... sosem tudhatjuk, -de eljöhet egy pillanat- amikor mindezt jóságból, talán annak belátásából, h a másik megérdemli h tudja, végül elmondjuk.
Egyben biztos vagyok, h jó érzés ilyen terhektől szabadulni. :)
Az ilyen pillanatokhoz pedig sosincs késő... magunkkal szemben sem. Ez idővel lehet könnyebb, vagy nehezebb... De azt jó tudni, h minél előbb nézünk vele szembe, annál rövidebb ideig visszük magunkkal.

A másik személy oldaláról nézve ezután lehetne azt is,
h egyszerűen sért minket ez a fajta elbánás...
Biztosan van olyan aki egy ilyen helyzet után nem kér a másikból.
Érthető lehet ez is, de építeni/újjáépíteni szerintem sokkal jobb érzés,
semmint hidakat felégetni.

Ezért remélem, akadnak közöttünk még olyanok is, akik hosszú évekig csendben őrzik mások efféle titkait. Elismerve azt az egyszerű tényt, h senki sem tökéletes, mert talán nem mindig tudunk dönteni, de ettől a ténytől még nem tűnik el semmi jó abból amit addig kaptunk és adtunk. És megbocsátó mosollyal, őszintén tudnak a másikkal örülni annak, h a másik önként, -talán maga miatt, talán miattunk- de képessé vált ezt a rejtett kis titkot beismerni... :)

Elvégre
"A szabad akarat olyan, mint a lepke szárnya. Ha hozzáérnek, többé nem száll fel sohasem."
Al Pacino - Az Ördög Ügyvédje

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.