Már annyi szó esett arról h lehetőségek, h felismerni őket, h élni velük és egyéb hasonló közhelyek. Gondoltam, ha már így előkerült, kicsit jobban is körbejárhatnám a témát.

Ahogyan korábban már írtam is, nem feltétlen rajtunk múlnak.
A rajtunk kívülálló okok közül rögtön kizárhatjuk az egymásra utaltságot, mihelyst emberünket egy lakatlan szigetre helyezzük egymagában. Mivel azonban nagy többségünk nem ilyen körülmények között tengeti napjait, ez kissé egyoldalú dolog lenne. :)
Ugyanakkor ha látni szeretnénk milyen mélységben NEM mi felelünk lehetőségeinkért, érdemes továbbgondolni, h egy ilyen egyszerű helyzet is mennyire összetett, a dolgok egymásra hatása miatt.
Elvégre, mitől függ, h mit találunk ezen a szigeten? Lesz-e ott ivóvíz? Élelem? Lakóhely?
Minden egyes ezekre adott válasz millió és egy lehetőséget hordoz magában, melyek egyetlen pillanatig sem függnek tőlünk, hiszen mi még csak odakerültünk, egy kavicsot sem tettünk még arrébb, mégis körülöttünk egy egész világ áll a saját lehetőségeivel. És csak mindezek után jövünk mi. Természetesen mi magunk is teremthetünk lehetőségeket, meghatározhatjuk életünk irányát.
Másképpen eléggé egyhangú lenne.

Más oldalról megközelítve a kérdést, sokan mondják h minden lehetőség egyszer jelenik csak meg előttünk, h nem jó elszalasztani, mert nem tér vissza. Ebben sem értek feltétlenül egyet. Valójában 1 lehetőség általában sokkal tovább marad az, mint hinnénk. Vagy éppen csak felbukkan újra és újra többször is. Bár hozzá kell tennem, h minden egyes alkalommal amikor újra eljön, általában nehezebben élhetünk vele. Mondjuk egy cég később is meghírdetheti azt a remek állást amire gondoltunk, de megeshet h nehezebben adnánk fel érte a jelenlegit. Akadhatnak olyan lehetőségek, amik egy életen át elkísérnek, de a vége felé már annyira sokat kér tőlünk a helyzet h éljünk vele, amennyit már nem tudunk v nem akarunk rá áldozni. Ilyen lehet mondjuk egy külföldi élet lehetősége, ami az idő múlásával - ahogy jobban berendezkedünk - egyre távolabbivá válik, de megtörténhet, h rajtuk kívülálló okok miatt itt mindent elveszítve, ismét vonzó lehetőség lesz.

Szintén remek példa a lehetőségekre az "érdemes-e újrakezdeni" kérdéskör. A legtöbben eleve elvetélt ötletnek tartják, mert furcsa módon statikusnak látják életük pillanatait. Ami egyszer rossz volt, biztosan megint az lesz.
Vannak aztán kevesek, akik pedig akár 3x 4x is megpróbálják ugyanazzal a másikkal... jobbára egyre kevesebb sikerrel. Valahol mindkét csapatnak igaza van, a szembetűnő ellentmondás ellenére is. Ahhoz h ezt feloldjuk tudnunk kell, miért is nem sikerült elsőre. Lehet a másik, lehet a mi, esetleg a környezet hibája is. Általánosságban elmondható, ha a hiba megszűnik, akkor elvben nincs akadálya a 2. esélynek. Lehet az volt a baj, h a másik tulságosan bezárt minket, de egy későbbi élmény megváltoztatja a felfogását. Lehet h mi nem becsültük meg eléggé a másikat, ezt akár maga a szakítás is orvosolhatja. Megeshet, h rossz barátok és intrikák zilálták szét a kapcsolatot, ha ezek elmúlnak ismét lehet helye és ideje a dolognak.
De nem csak a 2. esély miatt fontos tudni, h mi volt a rossz.
Ha bennünk volt a hiba és nem ismertük fel, ugyan mi gátol meg minket abban, h újra és újra elkövessük másokkal szemben?

Fontos lenne életünket tudatosabban élni, tanulni a velünk és másokkal történt dolgokból, mert ezek azok amik bölccsé és sikeressé tehetnek minket. Hiszen annyi minden van ami nem rajtuk múlik, jó lenne ha legalább a mi részünkkel maximálisan élni tudnánk...
 

Félreértés ne essék, ez a pár bejegyzés valószínüleg mind azért született, mert úgy érzem látok dolgokat, összefüggéseket...
Talán egy kicsit értem azokat akik között tengetem napjaim.
Mindezt legtöbbször jó dolognak élem meg, tanácsot vagy csak új szempontokat adni, segíteni mások problémáiban, vagy csak meghallgatni őket.
Azonban vannak helyzetek amikor inkább kín ez a "látás".
Ilyenkor jobb lenne egyszerűbben gondolkozni, csak sodródni kicsit az árral, rácsodálkozni a világra és vmi felsőbb hatalomnak betudni a velem történt jó vagy rossz dolgokat.
Nem keresni összefüggéseket, hanem csak simán másokat okolni.
Mindezt akkor, amikor mások éleslátásán múlik a saját boldogságom... és rosszul döntenek.

Olyan érzés, mint amikor csak egyetlen szélvédő választ el a feléd rohanó akadálytól, tudod mi lenne a megoldás, képes is lennél rá,
de te csak az anyós ülésen reménykedhetsz, h a másik is tudja mindezt.
Ám egyre csak közeledtek, kiáltasz, esetleg a kormányért nyúlsz, de rá kell jönnöd, h hiába minden tudásod, hiába a Te saját életed, most mégis csak szemlélője vagy, miközben ólomlábakon közeledsz az elkerülhetetlen felé.
Közben arra gondolsz, mennyivel egyszerűbb lenne ha Te vezettél volna, vagy ha be sem szállsz és forr benned a düh, h nem tehetsz semmit.
Lepereg előtted az egész, úgy érzed Te nem hibáztál - talán csak aprókat - és mégsem tudtad elkerülni mindezt.

Szeretnénk hinni, h életünk a mi kezünkben van, de akadnak helyzetek amelyek erre egyetlen tollvonással rácáfolnak. Sajnos a valóság kissé kevésbé "lehetőségekkel teli". Sokkal-sokkal jobban függünk másoktól (legtöbbször olyanoktól, akiket mégcsak nem is ismerünk), ők adják a díszletet életünk színpadán és az éppen aktuális kedvüktől függhet életünk akár egy fontos mozzanata is.

Egy rövid és sarkított példával igyekszem ezt elmagyarázni.
Mondjuk rohanunk a városban, mert rettenetesen fontos állásinterjúra igyekeznénk, szépen kiöltözve.
Eközben véletlenül vkit jócskán meglökünk.
Emberünk, sajnos v szerencsére, éppen az aktuális kedélyállapotától és vérmérsékletétől vezérelve dönt majd h mit tesz.
Ha egész nap idegesítették és éppen haza igyekszik, h jól helyretegyen mindenkit, megeshet h elkap, lekever egy fülest, esetleg szép nagyot lök rajtuk, bele egy tócsába.
De az is lehet, h éppen most nyerte meg a lottót és mámorában észre sem veszi majd h nekimentünk.

Mégis milyen lehetőségünk van ebben a helyzetben dönteni a saját életünkről??

Pontosan ugyanilyen lehetetlen dolognak tartom, amikor vki arról papol, h szerencse v lehetőségek nélkül is lehet nagy az ember.
Egy fenét lehet. Egymásra vagyunk utalva.

Ha tetszik, jobbára mások kénye-kedve szerint alakul az életünk. Nem azt mondom h mindegy mit teszük, de fontos tudnunk, h a saját szándék, előrelátás és tervezés kevés lehet. Ezért is lényeges, h miként bánunk másokkal v ítéljük meg őket.
Mert egy utálkozó, félelmekkel és önzéssel teli világban, jóval nehezebb dolgunk van érvényesülni. Azonban mindezt tudni, csak akkor ér valamit, ha minél többen tudjuk, hiszen így segíthetünk másokat, ők pedig minket.

Most éppen megint nem értem az embereket... ill. aktuálisan egy valakit...
Annyi oka lehet annak ha vki nem szól, nem jelentkezik... mégis legtöbbször arra használjuk ezt, h a másik számára rossz dolgokat jelezzük... Holott ez igazából a leggyorsabb mód egy jól sikerült félreértéshez.

Alapvetően több oka is lehet(ne) annak, ha vki nem jelentkezik.
Lehet a határozatlanság, lehet a bátorság hiánya, lehet pusztán idő vagy lehetőség hiánya, mégis jobbára arra használjuk h közöljük "nem".
És hiszünk benne, h a másik erre fog gondolni, kitalálja majd a számos lehetőség közül h mi pont ezt a magyarázatot csomagoltuk "csendbe", vagy éppen ellenkezőleg.
Ugyanez a másik oldalról is igaz.
Ha vki nem jelentkezik, hajlamosak vagyunk arra gondolni h sunyi módon ezt az üzenetet akarja hozzánk eljuttatni. És itt kezdődik a félreértés, hiszen a sok lehetőségből ez csak egyetlen egy... Nem kellene egyik félnek sem egyértelműként kezelnie a csendet, mert valójában számos oka lehet...
Aztán persze lehet csodálkozni, h nem értjük a másikat, lehet felróni h nem vagy rosszul kommunikál, vagy csak simán nem törődik a másik érzéseivel és lehet esetleg utólag bánkódni, ha egyszer mondjuk évek múlva kiderülne, h a másik nem azért hallgatott mert elküldött, csak mert... ki tudja...
Bár mindig megvan az esély a félreértések tisztázására,  de legtöbben sosem igyekeznek kideríteni az ilyen kétes, félreérthető dolgokat. Megnyugtatóbb ráhúzni, egy többé kevésbé passzoló, esetenként kissé sánta elképzelést a helyzetről, ahelyett h érdeklődve kiderítenénk vajon nem az előítéleteink vezettek-e minket vakvágányra.

Végül bár mindig van esély, de csak akkor tudunk élni vele, ha hajlandóak vagyunk elhinni h ott is van, amellett h elfogadjuk, talán nem vagyunk tévedhetetlenek...

Oly sokszor kiderül, mennyire hasonlóan gondolkodunk, hiszen ugyanazok körül a dolgok körül döntünk, határozunk. Én, enyém, kell, nem akarom, segítek, nem érdekel...
Ám emlékeinktől függően, más-más értékrendet vallunk, ettől lesznek döntéseink egyediek, ugyanakkor ezért tudunk sok-sok társunkkal 1-1 kérdésben mégis azonosulni, egyetérteni. Az emberi gondolkodás a világ legegyszerűbb dolga, ám pont az egyszerű építőelemei miatt, végtelen lehetőség rejlik abban, h végül mit gondolunk a körölüttünk lévő világról. Megpróbálom egy, a dolog összetettségéhez mérten egyszerű példával levezetni, h mire is gondolok.

Vegyünk példánkban egy testvérpárt. Elsősorban azért mert így egy közösen szerzett emlékükből elég jól végigkövethető miként formálja gondolkodásmódjukat, először egyedüli élményként, majd a későbbiekben más emlékekkel együtt.
Esetünkben mondjuk az egyik (legyen X) elvesz valamit a másiktól (legyen Y). Ebben a helyzetben, könnyű felvázolni melyik mire gondolt, Xnek kellett Y holmija (ezért elvette), Y pedig vissza akarja szerezni. Ebben a pillanatban máris elraktározódik mindkettőben egy minta, Xben az h ha vmire szüksége van, lépjen érte... ami kell neki, szerezze meg. Yban ugyanakkor talán az a gondolat jelenik meg, h ha nem akarja elveszteni azt ami az övé, figyeljen rá jobban, védje meg.
Minden egyes történés ami ez után következik, átformálja mindkettőjük világképét ebben az egyszerű példában. A jelenlegi helyzet ideális X számára, hiszen megszerezte amit akart, nincs emléke arról mi a következő ami történni fog. Y ellenben vissza akarja kapni azt ami az övé, mivel Ő már tudja milyen érzés elveszteni vmit úgy h elveszik tőle, dönthet úgy h azzal próbálja visszaszerezni azt ami az övé, h elvesz vmi mást Xtől, így éreztetve vele saját helyzetét. De megpróbálhatja erővel is visszavenni azt ami az övé.
Itt jeleznem kell, h mindezt ösztönösen teszi mindkét fél, nem gondolják ki a történéseket, csak reagálnak arra a 2 egyszerű ingerre, h egy adott helyzet jó vagy rossz saját maguk számára, ösztönös döntés ha úgy tetszik.
Vegyük úgy, h az egyszerűbb utat választja Y és erővel veszi vissza azt ami az övé. Ezután Xben kialakul az érzés h mások holmiját csak akkor veheti el, ha utána meg is tudja azt védeni a maga számára, míg Y megtapasztalta milyen elveszíteni majd visszaszerezni vmit, megtanulta h harcoljon a saját dolgaiért.
Ez eddig szép is lenne, de vigyünk egy kis csavart a történetbe.
Tegyük fel, h X számára az átélt élmény olyan rossz és sokkoló h sírva fakad, elvégre átélte a boldog sikert, majd ugyanilyen hirtelen el is vesztette azt. Mint ilyenkor általában, meg fog jelenni a szülő és így vagy úgy, de igazságot kell tennie.
A gyermekek bizonyos korban igyekeznek azonosulni a szülői döntésekkel, de nem feltétlenül ugyanazt a mechanizmust látják majd a döntésben, ami alapján a szülő dönt. Jelen esetben a szülő valószínüleg meg fogja kérni Yt, h adja oda Xnek azt a bizonyos holmit. Ez a döntés egyrészt kialakítja Xben azt a reakciót, h sírással is elérheti azt amit szeretne.
Ellenben, a szülővel szemben a gyermek csak "félgőzzel" lép fel (hiszen szülő, felnéz rá, és magára érvényesnek érzi a szülő ítéletét), ezért Y többé-kevésbé dacosan, de végül lemond a holmiról, benne azonban az a kép rögzül, h vannak helyzetek amikor le kell mondania dolgokról, holott ő mindvégig a saját értékeit védte.

Ezek az emlékek aztán az ösztönösség határán, bekerülnek a döntési mehanizmusaikba és egy későbbi hasonló helyzetben már viszonyítási pontot vagy akár eszközt adnak mindkettőjük számára. Az évek folyamán rengeteg ilyen és hasonló helyzet által válik összetetté a gondolkodásuk.
Így, ezután a kissé hosszúra nyúlt példa után, remélem érthető ha azt mondom, mindenki pontosan ugyanúgy gondolkozik és az emlékek, benyomások azok melyek egyedivé teszik gondolatvilágainkat.
Ha ezt elfogadjuk, talán könnyebben szót érthetünk másokkal, esetleg jobban el tudjuk fogadni mások döntéseit és jobban érvényesíthetjük a sajátjainkat.

Terjednek, még mindig... sajnos.
Pedig alapból szerencsére elég keves ember rendelkezik a megfelelő tulajdonságokkal ahhoz, h hasznos láncszeme lehessen a sokszínű direktmarketing csapatoknak. Persze ezen is lehet segíteni, millió és 1 képzési lehetőség van, adott csapatukon belül és kívül ezen "reklámtábláknak" sikerességük erősítésére. Azt nem kell magyaráznom miként viszonyulok hozzájuk, azt viszont szívesen elmesélem h miért.
Sokáig nem is értettem mi az ami viszolyogtat tőlük, elvégre csupa pozitív dolgot sugároznak. Segíteni akarás, közösség, összetartás. A "miért válasszuk őket" lista is impozáns, olyan pozitív szavakkal van megspékelve mint "több szabadidő", "nagyobb jövedelem", "saját cég". Mindezekért a csodákért pedig semmi mást nem kell tenni, mint használni a hálózat termékeit, amik annyira jók, h még másoknak is bátran ajánlhatjuk, sőt ezzel elsősorban nekik teszünk jót, amellett h hasznunk lesz belőle, de természetesen ez utóbbi csak másodlagos.
Elsőre is szembeötlik, h mennyire nagyon szuper mindez, semmi negatívum, mindenki csak nyerhet. Az alapelv zseniális, add el a személyes kapcsolataidat pénzért, de mindezt olyan meggyőzően, h Te magad sem látod mit teszel. Nem látod, mert körülvettek olyan emberek, akik szintén nem látják, így egymást erősítve törhettek a célig.
Én nem akarok egy ilyen önműködő és az emberek gondolatvilágát megfertőző polip transzparense lenni. Nem akarom eladni a barátaimat olyan elvtelen módon, h még el is hiszem mindezzel még nekik segítek, mert elhiszem h nem a pénzért teszem, hanem h nekik jobb legyen. Remélem, nem vagyok ezzel egyedül.
 

Igaz, napok óta nem írtam, talán nem is ez a legalkalmasabb időpont... de mégis.
Ugyan melyik lehetne jobb időpont annál, mint amikor van mit írni? :)

Ma találkoztam valakivel... ill. Valakivel. :) Eléggé nem mindegy.
Bár eleddig a blog elég személytelen volt, ideje h elmondjak magamról valamit.
Az a fajta ember vagyok, aki másodikra válik emlékezetessé.
Ez nem, ill. ált. nem probléma. Azok akik igazán fontossá válnak az ember életében, azok egy bizonyos, nekik "rendelt" helyzetben teszik... Mint amikor táncolni hív, és "mellesleg" pont az a zene szól amiben érvényesítheti magát...
Itt kell megjegyeznem, h akik nem hisznek a lehetőségekben, egyben azon képességüket tagadták meg, h tudtak élni velük.
Két dolog kell, h az ember a lehetőségei "császárává" váljon.
Ebből az első h felismerje. A második h tudjon is élni vele.
Ha valamelyik hiányzik, szenvedünk... főleg ha a második, hiszen látni ahogy elillan, rosszabb mint egyszerűen nem észrevenni...
Azt hiszem ebbe a hibába estem megint.
Annyira vártam h egy lehetőség igazivá formálódjon, h közben talán el is múlt...
Az az érzésem, h ez egyáltalán nem annyira ritka, v különleges helyzet.
Vajon hányan és hányszor eszméltünk fel a történések után, h "lehetett volna másképpen is..." h "ha csak egy kicsit is jobban..."
Pont ahogyan annyi észrevételt tettem már, ez is éppen ilyen.
Csak személyesebb.
Talán nem annyira építő mint a többi, talán nem gondolkoztat úgy el, de ahogyan egy ember írja e sorokat, talán mégis értéket képvisel.
És sosem késő... Hiszem és remélem...

Az előző bejegyzés még sokáig motoszkált a fejemben és elég sokáig aktuális is volt ahhoz, hogy ne tudjak újabbat írni. Pedig mindig lenne mit "billentyűzetre" vetni.

Ott vannak például a munkahelyek.
Amennyire megfigyeltem, majd' mindenki egészen pontosan tudja hogy mik a "jó vezető" kvalitásai, egészen addig amíg vezető nem lesz.
Ez főleg hazánkra igaz... itt valahogyan tartja magát az a vezetői szemlélet, hogy a dolgozó arra vágyik ill. az motiválja, hogy megszorongassák. Hogy érezze bizony ő egy nagyon kis láncszeme a gépezetnek, amiről egyébként semmit sem kell tudnia, sőt akkor lesz szorgalmasabb, ha szigorúan az ő érdekében megfosztják dolgoktól. Komolyan nem értem.
Elvégre más helyeken már felismerték, hogy a jó teljesítményhez elengedhetetlen az is, hogy emberünk elégedett legyen a munkakörülményeivel, jó érzéssel induljon munkába, mert ez visszahat az egymásközti kommunikációra, esetleg hosszabb időt tölt a cégnél, márpedig a hozzáértő, tapasztalt dolgozó mindenképpen hasznos.

Mondjuk kétlem, hogy minden vezető megátalkodott, öncélú, irigy és nemtörődöm lenne. A baj inkább a tapasztalat hiánya.
Elvégre mitől is tud valaki bármilyen csapatot jól vezetni? Pl. nem rossz, ha tudja mit csinálnak, ha esetleg emlékszik milyen légkörben teszik, vagy ha elvonatkoztatva magától, van valami elképzelése mik azok a dolgok amik motiválnák őket. Hibásnak tartom azt az elgondolást, hogy kiképeznek valakit "vezetőnek" és így majd a mozdonytól az áramon át, az alá tartozó bármivel foglalkozó dolgozókig mindent el tud vezetni. Nagyon kevés az olyan vezető aki az irányítandó munka tényleges ismerete nélkül, jól tud egy csapatot irányítani. Nem elképzelhetetlen, de érzésem szerint óriási hátránnyal indul. Ez a "hátrány" pedig a beosztottakon csapódik le. Így válik sok főnök egy elefántcsont-toronyban pöffeszkedő, messzi bíróvá, akinél az elvek és a gyakorlat sosem találkoznak, mert eddig sem tették soha. Persze olykor mindez visszafelé is igaz, elegendő eltöltött év után, az ember hajlamos elfelejteni a dolgozókat, mégha valamikor régen közéjük is tartozott.

Azon túl, hogy jó lenne ha mindez nem így lenne, nincs igazán hasznos tanács. Mint annyi más helyzetben, itt is a fejekben kellene rendet tenni. Vannak akik lentről lépdeltek fel a ranglétrán és vannak akik fentről tanulták meg hogyan legyenek jó vezetők, de nem ők vannak többségben, sajnos. Vajon ezen kevesek mire gondoltak?
Na ezt kellene oktatni a vezetői képzések keretében... azt hiszem.

Közeleg a választás... ismét mindannyian, legjobb tudásunk szerint választhatunk a "színes" palettáról. Nem is véletlen az idézőjel, mert amikor számot vetettem -kicsiny listát készítve a lehetőségekről- bizony a végére, szinte senki sem maradt. De azt hiszem a lehetőségek olyanok, amilyeneket a nagyközönség megérdemel.

A köz emberei éppen úgy közülünk kerülnek ki, így legjobb esetben is csak annyira erkölcsösek és őszinték, mint az "átlagember" és akkor még nem vettük bele, hogy a hatalom érzése bizony nem javít ezen a mérlegen.
Miért elfogadott például ha vki elvből nem vesz bérletet?
Elhiszem -sőt tudom- hogy annak ára nincs "egészen" összhangban a szolgáltatás minőségével, ugyanakkor botorság ezzel takarózni, hiszen ezután milyen alapon támasztunk bármiféle elvárást feléjük?
Ugyanez a hozzáállás figyelhető meg tucatnyi apró dologban, amik minimum megtűrt részei a mindennapoknak, de sok van ami egyenesen elfogadott, sőt követendő példa, annak megkérdőjelezhető erkölcsi vonatkozása mellett is. Fel lehetne hozni az adófizetést, a vállalkozások pénzügyeit, vagy hogy mire költjük/váltjuk be, a megszerzett utalványainkat.
Nem mondom, hogy mától eljen mindenki mintaéletet, ugyanakkor ezek mellett álszent dolognak tűnik, azon csodálkozni hogy micsoda botrányaink vannak különböző állami vagy pártközeli helyeken.
Nem ámulni kellene ezeken, hanem változtatni, először mindenkinek, otthon kicsiben... a mindennapokban. Kiszűrni sorainkból a helytelen viselkedést, egyfajta társadalmi önszabályozás, elvégre a törvény, az állam nem mondhatja meg miként gondolkozzanak a lakói, ezt csak mi, egymásnak példát mutatva tehetjük meg. Ha ugyanis valami nem elvárt, hanem lenézett viselkedési forma, nem lesz vonzó követni sem.
Aztán ahogy bennünk kialakul ez a magasabb rendű erkölcsi viselkedés (amit már most mindenki elvárna a MÁSIKTÓL), úgy fog ehhez igazodni a többi dolog is. Úgy lesznek rátermettebb, tettrekész emberek vezető pozíciókban. Mindehhez nincs rossz, vagy jó időpont. Elkezdhető bármely idő- év- napszakban, nem kell várni vele másokra és nincsenek hátráltató tényezők sem. Elhatározás kérdése...

Tucatszor megesett már velem, hogy nem tudtam igazán jól elmondani amit akartam. Pedig a miénk kimondottan választékos és sokszínű nyelv.

Valahol ez azzal függ össze, miként tanul az ember egy nyelvet. Különösen az elvont, nehezebben megfogalmazható dolgokra igaz ez.
A különböző nyelvek mögött, sokszor nagyobb gondolkodásbeli különbség is van. Ezért nincs számos kifejezésnek igazán jó megfelelője más nyelveken. Azonban nem kell ennyire messzire menni, mert a nyelv a szavak értelmezése még egyénenként is változó, ez pedig tucatnyi félreértés forrása. Mindenkivel megesett már hogy mondott valamit, de a másik nem úgy vagy nem azt értette rajta, ezek mind ebből adódnak. Amikor az egyik ember "talán"-ja a majdnem igent jelenti, míg a másik ezt "valószínüleg nem"-nek érti. És ez csak a legegyszerűbb példa, vannak sokkal árnyaltabb és nehezebben megfogható jelentésbeli különbségek.
Akadnak szélsőséges esetek is, egyszer hallottam például a barát meghatározását mint olyasvalaki aki nem szúr hátba.

Ugyanez zajlik le a klasszikus pletyka esetében is, amikor pár emberen áthaladva, túlzóvá és irreálissá válik a dolog. Mint mikor a falu egy lakója látott egy kisebb erdei állatot, majd a végén hatalmas szőrös emberevő szörnyekről hallani akik a falu körül ólálkodnak. :) Mindenki csak éppen egy kicsit értett mást a dolgon, majd a saját szavaival továbbadta, míg a végén szinte nem is az eredeti történetet halljuk vissza. Mindenesetre érdemes figyelni erre, mert így jobban kifejezhetjük saját gondolatainkat. Hátránya, hogy mindenkinek kicsit másképpen kell mesélni ugyanazt, hogy azt értse rajta amit mondani akarunk.

Ismét itt a tavasz, és a sok bimbózó virággal együtt, szépen kinyíltak, szétszóródtak a környékünkön (jobbára) rendben kitett lomok is.

Ahogyan minden évben ilyenkor, ismét eljöttek felebarátaink messzi helyekről, a maguk kempingszékeivel, hogy lefölözzék eme már-már fesztivál hangulatú pár hét örömeit.
Érthető hogy eljönnek, bárki megtenné a helyükben ha azokban a régiókban élne, vagy csak próbálna. Csak sajnálom kicsit, hogy a hasznon őszinte öröme nem csúcsosodik ki, az ott élők felé irányuló tiszteletben. Mert az még rendben van, hogy sokszor simán földet sem ér az áhított kincs, de az a disznóól amit a halmok átkutatása után hagynak, már inkább felháborító.
Hiszem hogy minden tettet lehet pro és kontra magyarázni, megítélni... de azt hiszem a tett elkövetésének a módja az, ami minősíti az embert. Azt hiszem, elsősorban ez a fajta viselkedés az, ami jobb esetben nem tetszést, rosszabb esetben haragot szül.
Érdekes fintora a sorsnak, hogy ők csak az ellenérzést veszik észre, annak okát nem. Nem értik, mert -nagy valószínüséggel- ők többet látnak széthordott szemet, mint akik itt laknak. Vagy mert szerintük az utca senkié és talán mert úgy gondolják, így is úgy is elvisz majd minden egyebet a szemetes kocsi, minek hát feleslegesen, duplán pakolni.

De bárhogy is gondolják, bárhonnan is jöttek, körül kellene nézniük... Megnézni hogy hol és nem elfelejteni azt sem, hogy miért is jö(he)ttek. És ha ez mind megvan, kimutatni minimális tiszteletüket mindezért azzal, hogy a helyi normáknak legalább megpróbálnak megfelelni. Nem érzem, hogy ez bárki számára is megugorhatatlan akadály lenne...

Ugyan már mindenki blogot ír, meg egyébként is marha népszerű a dolog, mégis most éreztem hogy talán lenne miről írnom...

Nem mondom hogy másoknak, inkább csak azért hogy nyoma maradjon, mert talán többet ér semmint simán magamban tartsam.
Sőt, hiszem hogy a mai világból hiányzik ez a fajta őszinteség.
Az az igazi... és ez a hiány rengeteg, néhol komikus, máskor irónikus, olykor tragikus helyzetek forrása a mindennapokban, a közéletben, mindenütt ahol mi emberek jelen vagyunk.
Olykor észrevesszük, olykor nem...

Be is fejezem gyorsan az első bejegyzést, mert kissé komolyabb lett mint vártam, talán az idézet miatt. Egyetlen félelmem, hogy nem tudom majd tartani az irányt, a stílust, azt amiről kigondoltam hogy leírom... de igyekszem majd. :)